Ugrás a fő tartalomra

Filléres fürdőszoba II.

Amikor jó idő van, csak kint munkálkodom, így is rengeteg a tennivaló. A szerszámosban még mindig el kell rendezni a dolgokat, esedékes egy többórás gereblyézés megint, és csiszolásra várnak a karnisok. A héten hordtam fát is, éppen jókor, mert utána jött egy nagy eső (és az isteni alvás meg az obligát izomláz).

Bent miniprojektekre jut idő.

maradék gipszkartoncsavarok

Felbátorodva azon, hogy kicsit tudom kezelni az akkus csavarozót, felraktam az egyik zománcozott táblát a nagy fürdő ajtajára, szuper élmény volt.

Elhatároztam, hogy idén sem veszek hosszú, kötött, narancssárga-rozsdaszínű kardigánt, mert bár nagyon tetszik, pont nem ér annyit, amennyibe kerül. Örülök a régi holmiknak, és addig hordom vagy használom őket, főleg a háznál, ameddig bírják. Ha egy kardigán nincs már jó állapotban, akkor egy szebb sállal párosítom, meg ilyenek. Kifejlesztettem a zsigeri ellenérzést, amelyik akkor jelentkezik, amikor elképzelem, hogy a potenciális új ruhadarabot kezelni, mosni kell (ráadásul valószínűleg kézzel), tárolni, évszakváltásnál elcsomagolni... inkább nem.

Elrendeztem az ajándékba kapott illatszereket a kis fürdő polcán (ez a helyiség még nem használható, de akkor is).

Van segítségem is mindehhez.

lehetetlen helyekre való beülés: ✔️




Megjegyzések

  1. Funkció és hangulat, mindkettőre gondolni kell egy jól működő fürdőnél, a terrazo minta pedig újra divatban. :-)
    Lehetetlen helyekre való beülés igazi macska-tulajdonság, a gyönyörű kerek praclik látványa a kárpótlás.
    R. hajlandó odébb menni, vagy eltökélt, és nem zavartatja magát? :-)
    Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A zománcozott táblák felfúrása azt is jelenti, hogy nemsokára vége a felújítás nagyjának. :P

      A macska nagy, kelletlenkedő nyögések árán tehető arrébb, vannak helyek, ahonnan úgy sem, mert azt neki teremtették (kartondoboz, levélgyűjtő zsák, rattan játékbabakocsi) :D

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má