Bauxitbeton oroszlánok

Egyszer volt, hol nem volt, a házunk előtt volt egy oroszlános kőhíd.*

Tavaly nyáron mesélte valaki, hogy a diófa árnyékában a kiskapunk előtti, ívelt átjáró egészen addig a helyiek egyik kedvenc pihenőhelye volt, amíg a tíz-tizenöt évvel ezelőtti árvíznél annyira megteltek és eltömődtek az árkok, hogy fel kellett robbantani.

Nem egészen értettem, hogy miért kellett rögtön lerombolni, de ki vagyok én, hogy ennek a szükségességét kétségbe vonjam. Ne legyünk kekec, mindentudó új tulajdonosok: nem voltunk ott, nem tudhatjuk, és különben is: nem mi vagyunk az ide vezényelt hagyományőrző különítmény.

Anglo- és frankomán lévén azért azonnal szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy milyen frankón nézne ki, ha egyszer rekonstruálnánk azt a hidat. Majd, ha lesz pénz, paripa, fegyver.

Ugyan a további kérdezősködésemre a korábbiaktól eltérő válaszokat kaptam (*"milyen oroszlánok? nemigen vótak ottan oroszlánok"), fényképek pedig egyelőre nincsenek, már nem volt visszaút, legalábbis a tervezgetést tekintve.

Még az első nyáron találtam a szerszámos kamrában egy öntvény falikutat, ami eléggé tetszett, de sehogy sem illett a ház karakteréhez: ilyen ál-régi, oroszlánfejet domborító, "London" feliratú utcai kút volt; nem is találtam neki megfelelő helyet. Idén elajándékoztam, és ajándékba visszakaptam az oroszlánfejeket betonból kiöntve.

Ez így már sokkal jobb! Az a célom, hogy -- talán tavasszal -- az egyik kapunknál egy karakteres, a régi hidat megidéző átjáró legyen, a két szemközti oldalán a két egyedi oroszlánfejjel. Okosan elkerülve a klinkertéglás-rongyrázós, a Flintstone-os, illetve a "Lánchíd, kicsiben" jelleget.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

További információk

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

További információk

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem. A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött. Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má

További információk

vidéki városi

Keresés ebben a blogban