Néha úgy összefacsarodik a szívem, hogy mennyire rohan az idő. Egyrészt augusztus közepe van, másrészt E. már olyan nagy, hogy nem is igen használja a címben lévő szót, amit ő talált ki.
 |
| látogatóban ~ Pettson & Findusznál |
Rengeteget segítenek a gyerekek, ha éppen jó hangnemben és a megfelelő időpontban a nekik való munkát adjuk nekik. Ez nem mindig sikerül, sőt: sokszor napokig nem jön össze, de amikor igen, akkor sokkal jobban megy minden. Van is egyébként #raisingcapablekids mozgalom, ami klassz kezdeményezés, bár nálam annyi ideológia van csupán mögötte, hogy nem vagyok hajlandó egyedül csinálni a felújítás ránk eső részét.
És hát, a ránk eső rész akkora, mint egy elefánt.
Legutóbb borzasztóan elkeseredett és dühös voltam, hogy a böhöm nagy padláson még mindig a legundorítóbb mocskot kell feltakarítani, és ha nem akarom, hogy a nyári konyha azonnal beázzon, megpróbálni lefóliázni, de a fiam annyira ügyesen keverte a termobetont a teknőben, amivel a padláson régóta meglévő lyukakat tömködtük be, hogy inkább összeszedtem magam, abbahagytam a hisztizést és megcsináltuk.
Az elmúlt időszakban ezekkel a dolgokkal jutottunk előre:
- felfúrattunk néhány kedvenc polcot és fogast;
- kicseréltük egy szakaszon a drótkerítést;
- behordtunk egy csomó tűzifát;
- spaklival levakartuk a csempéről a rászáradt vakolatot;
- újrafestettük a lábazatot;
- kikevertük a terasz falának színét;
- sódert hordtunk a lábazat mellé;
- a padlásról naggyon komoly mennyiségű sittet -- komplett elbontott, törött cserépkályhát stb. -- hordtunk le;
- a szerszámos kamrában a ledurvább sarkokat teljesen kitakarítottuk: dióhéj, sörösüvegek, tégladarabok. A dézsa aljáról, a kukoricacsutkák közül ilyen csillár is előkerült:
 |
| wtf level 10000 |
Néha, amikor anyagért vagy emberért megyünk, véletlenül szép helyekre keveredünk (miközben szinte mindenhol tapintható a mélyszegénység), és volt néhány igazi nyári hangulatú utunk is. Az egyik kedvencem az volt, amikor H.-val szalmakalapban mentünk az egyik szomszéd faluba, letekert ablakkal, feltekert hangerővel, és teljesen ledöbbent azon, hogy ebben a számban azt éneklik, hogy "Tuesday Heartbreak"; nagyon sokat vihogtunk és vokálóztunk (szintén E. szava). Felhívtam a figyelmét David Sanborn szaxofonjátékára is, pedig akkor még nem is tudtam, hogy kb. félálomban játszott a dal felvételén. Egy másik alkalommal azt is elmagyaráztam az autóban, hogy a Stevie Wonder-függőség azért mégsem ugyanolyan, mint a cukor- vagy urambocsá', a koffeinfüggőség, lásd még, ugye: kólaivás, khm.
(Nem tudom, mennyire voltak meggyőzőek az érveim, és hát, titkon úgy hiszem, hogy -- sajnálatos módon -- alapjaiban mégis ugyanarról van szó, de talán ezt nem most beszélném meg velük teljes mélységében).
Ilyen szenzációs esténk volt, amikor korgó gyomorral, teljesen prózai okból kellett egy szűk félórát utazni, de végül nagyon jól éreztük magunkat, és egy dombtetőn éppen úgy estek a fények, ahogyan kell.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése