Mellékszál

Mindent fel kell használni, és ez azért jó, mert sokáig nem bírom nézni, ha valami nagyon elhanyagolt állapotban mállik szét egy koszos, dohos sarokban. Ezért először a néhány napja kiürített dézsát vettem elő (értsd, gördítettem ki szenvedések és szitkozódások közepette a szerszámosból).

Pókhálózás után maradék fakonzerváló löttyöket kentem rá; szinte szívta magába a folyadékot. A fémrészeket is átkentem. Majd, ha megszáradt, kissé visszakoptatom, és kitalálom, hol legyen a végleges helye.

Többször írtam arról, hogy nem vagyok híve a népiesch//csárda-stílusnak. Megmosolyogtat, amikor muskátlival töltött talicskát, vicces, kitömött szalmabábbal megfejelt, pirosra festett hordót látok az út mentén. Hiába a néplélek megnyilvánulása ez is, érzek benne egy jó adag dilettantizmust és barbárságot.

Viszont, hogy őszinte legyek, 

sokkal jobb ötleteim nekem sincsenek. 

Én sem értek hozzá, nem vagyok okosabb. Egyedül annyi a tervem, hogy szoborként tekintek a hajdan mesterek által készített, mindennapi tárgyakra, és a maguk valójában, egyszerűségében akarom kiemelni őket. Azt hiszem, az értelmiség mindig is ezt csinálta, amikor bagóért megvett egy házat, és kvázi kurátorként kiemelte a falusi élet rekvizítumaiból a legszebbeket, majd kiállította őket a pajta falára.

A dézsa azonban mégis csak használati tárgy. Arra gondoltam, hogy (lakkozás után??) a nagykapunál lévő sarokba tenném, alápakolnék téglákat, és ültetnénk bele télálló növényt, ami a) gyorsan nő, b) de nem óriásira, c) nem kerül egy vagyonba, és d) beleillik a falusi környezetbe. Tudnátok segíteni? Olyasmik tetszenek, mint egy kis, formás szivarfa.

Lelki ügyek: bennem mostanra nincsen irigység. Akár emberekről, akár tulajdonról van szó, nem szoktam elirigyelni őket magamban sem, hanem, hogy úgy mondjam, csodálom a teljesítményt, értékelem a szépséget mint egy műalkotást, és ez azt is jelenti, hogy képes vagyok élményszerűen átélni helyzeteket/tekinteni emberekre. (Nagyon) szomorú vagy (iszonyúan) csalódott, persze, szoktam lenni, de mostanra azt a jellegzetes, mardosó féltékenységet nem élem át, ha valamit nem kapok meg. Furcsa számomra is, hogy így alakult ennek az indulatnak a sorsa. Talán arról van szó, hogy nem akarok birtokolni, vagyis arról, hogy képes vagyok arra, hogy ne engedjem át magam a birtoklási vágynak, ami azért, valljuk be, bitang erős ösztön.

Na, de! Vannak témák, amelyek közelebb állnak a szívemhez, amelyek kapcsán keletkeztek sebek, majd hegek, és azt hiszem, ezért van, hogy néha állati nehéz megállni, hogy ne vonódjak be. Most is láttam egy fotósorozatot egy olyan házról (miért néztem oda?!), amelyik pontosan olyan, sőt olyanabb, mint álmaim háza. 

Kötelező fordulat: 

és amelyik soha nem lesz az enyém. 

Ráadásul anno értő kezek rendezték be, tehát a fényképek alapján is megvolt benne a kincsesbánya hangulata, a háttértudás adta plusz, amitől fájdalmasan gyönyörű volt az egész. És ami miatt annyira emlékeztetett arra a házra, amelyiket végül nem tudtuk megvenni, és amelyik helyett lett ez. Az a pár fénykép triggerelte a traumatizált lelkem (azt, amelyik normál esetben nem ismeri az irigységet, ugyebár). A nap végére az értelmetlen gyötrődések után tudatosítottam magamban, hogy ezt a házat, a miénket, a történetét nem cserélném el. Nem is a belefektetett rengeteg munka miatt (bár az is igen nyomós ok), hanem, ahogy írtam korábban, R. miatt. Vagy, ahogy errefelé mondják: R. végett. :-)

Vissza a fizikai valóságba. Ha már elmerültem a kamra sötét bugyraiban, kihoztam a rozsdaoldót, és kezeltem a Salgó tűzhely (a magyar AGA, haha) leginkább korrodált részeit is. Az első kör után is sokkal jobban néz ki. Lehet, hogy néha nekem is szükségem lenne erre a szerre, ha már ilyen jól működik: zsírtalanít is, passzivál is -- tökéletes.