A ház megvételében több mint öt évvel ezelőtt döntő szerepet játszott a fából készült, különleges tornác, amely az L alakú épület két szárát fogta egybe -- még úgy is, hogy láthatóan menthetetlen volt.
Nem nagyon hittem abban, hogy a tornác, amely az első pillantásra is rettenetes állapotúnak tűnt, pótolható lesz. Pontosabban, először még -- kis optimista -- azt hittem, hogy lehetséges restaurálni. Később azonban, közelről megvizsgálva, együtt élve vele, világossá vált, hogy ide egy végtelenül precíz, hozzáértő, invenciózus, hagyományismerettel rendelkező, vérprofi asztalos-restaurátor kellene, aki például a kulcsfontosságú tartóoszlopok húsz cm-es sávban elkorhadt aljának pótlására kitalál valami zseniálisat. Természetesen úgy, hogy minden elem, ami csapolással volt bekötve, úgy is maradjon, miközben azoknak az elemeknek az alját is visszafordíthatatlanul kikezdte az idő. Elképzelhető, hogy él ilyen ember az országban, elérhető, és megfizethető a munkája. Ja, nem... Vagy, ha igen, nem maradt a felkutatására elég szufla -- és zsé.
Mindenesetre, mire a falak vízszigetelését követő, elképesztő mennyiségű utómunkálattal, a villanyszereléssel, festéssel, hajópadlózással nagyjából végeztünk, betömtük a tátongó pénzügyi lyukakat, és hosszas vívódás után páros lábbal kirúgtam a kontár asztalost, aki a terasszal kapcsolatban egy teljesen hagymázas tervvel állt elő, amit hezitálva ugyan, de még jóvá is hagytunk, majd azt is megengedtük neki, hogy elkezdje kivitelezni az őrületet, nagyon elfáradtam. Nem mertem mást tenni, mint az ácsoknak, akik a terasz fölé az előtetőt készítették, hagyni, hogy letegyenek néhány új oszlopot, és beleegyezni abba, hogy a régi tornácot elbontsuk, majd esetleg néhány elemét újrahasználjuk, ha úgy adódik.
Tényleg, egyébként hagyjuk inkább az ácsokat is, mert teljesen a saját fejük után mentek, holott tudták, hogy legalább részben vissza akarom állítani az eredeti állapotot, és marhára nem olyan lett a munkájuk, amire nagyot csettintve azt mondanám, hogy ejha, ez aztán a mesterségbeli tudás kivételesen szép manifesztációja. Elég, ha felelevenítjük azt a csodás pár hetet, amikor levonulásuk után öt méter magasban kellett a lambériát lekezelnünk mintegy harminc nm-en. Durva volt.
Szóval, 2020. tavaszán itt álltunk egy teljesen új, idegen terasz-szerkezettel, a régi tornác elbontott romjaival és nagyjából a teljes reménytelenséggel.
Innen folytatom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése