Ugrás a fő tartalomra

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.


Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.

Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.

(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)

Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.

Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.

Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is vannak még ilyen esetek, hajjaj), amikor órákon át pakolva a sok sz@rságot, szitkozódva, szétfáradva, szinte sírva fogadtam meg, hogy a rohadt életbe, nálunk ezentúl semmi nem lesz kirakva porfogónak. 

Továbbmegyek: hogy mindent kivágok a kukába.

Az is biztos, hogy szükség van a szenvedésre ahhoz, hogy a nagy elhatározás megszülethessen. (#nemuszhatomeg)

Egyszerre kell a porrongy, a gumikesztyű, a szódabikarbóna, a citromsav meg az önostorozás.

A kis rendrakási purgatóriumok, hehe.


Ahhoz, hogy kirángassam magam a megszokott posványból, szembesülnöm kell takarítás közben azzal, hogy micsoda kosz- és tárgyrétegek vannak egymáson. Látnom kell a kuplerájt; azt, hogy milyen lelkiállapot leképezése a rendetlenség, és iszonyúan kell akarnom azt, hogy ez többé ne legyen így. És akkor megjön az az energia is, amelynek segítségével menni fog a változtatás.

Kb. mintha az utolsó erőmmel feljutnék a vízfelszínre levegőért. Fuldoklás over.

Most egyszerre örülök annak, hogy naponta nagyjából egy zacskónyi szemetet dobok ki, és annak, hogy eközben szuper dolgokat találok. Ha biztos vagyok abban, hogy van értelme megtartani egy tárgyat (ezt abból tudom, hogy amikor ránézek, kigyúl az öröm szikrája a szememben 🤩– à la Marie Kondo), akkor megtisztítom, majd egy feliratozott dobozban várja, hogy készen legyen a helye a házban. 

Mert a kiskonyhába azért ki fogunk rakni valamit. Néhány valamit.

a régi kiöntők például nagy kedvencek; és mennyire jó már az a bordó ablaktábla mint mosogató mögötti fröccsenésgátló?!
Van nagy, pályaudvari falióra-imitációnk, szerintem az is rendben van, találtam még mérleget (régit is, retro stílusú újat is), illetve, mindig is imádtam a tányértartó polcokat. Megpróbálok nem elszállni mennyiségileg, és mindent egyszerre akarni.

Ígértem dokurealista fotókat is a kiinduló állapotról, úgyhogy tessék, itt van az adott sarok, ahová a kiskonyha kerül majd:


illetve, a hűtő és fölötte egy felettébb érdekes, ilyen giccses üzenetet tartalmazó kerámiaszív, amit már én biggyesztettem oda; na, ő is marad, ellentétben a tapétával.

a bejárati ajtó másik oldala; ebben a sarokban lesz az előszobafal

Azt is tudom, hogy valamelyik kis festményünk is megtalálja majd a helyét ebben a country előtérben. Van például ez a közepes igényességgel megföstött szarvasmarha. Szerintem a keret javítása után tökre illik oda majd.


A múltkor konkrétan a szemét levitelekor találtam gondosan becsomagolva a kukák tetején ezeket a fűszertartókat a Városlődi Majolikagyárból, és hát, muszáj volt felhoznom őket.

ugye, ti is mindig nyitott szemmel jártok a kukák környékén...?

Az alábbi képekhez hasonló hangulat jár a fejemben – természetesen, mindig inkább csak egy-egy vagy maximum néhány tárgyat kiemelve:





Nálatok van(nak) érdekes/furcsa tárgy(ak) a konyhában és ha igen, mi(k) az(ok)?

(a képek forrása)




Megjegyzések

  1. Itt ülök a konyha asztalnál a laptoppal és fölnéztem. Antik kávéfőzőgép, mozsár, tajine Marokkóból, Atomic aluminium kévéfőzőgép anyámtól, cserép ágymelegítő Angliából, fondue set Svájcból stb., stb. Hát, hogy ezek furának számítanak-e vagy nem, az személyes és életviteli dolog, nem? Kivéve talán a legantikabbakat, mindegyiket még használhatnánk is mert működnek, de alig hiszem, hogy az elmúlt 10 évben kezemben lett volna bármelyik, kivéve portörlés miatt. Szóval ezek mégis inkább díszek, de hiányoznának nekem, ha elraknám őket. Valahogy nagyszerűen beleférnek abba a filozófiába, hogy minden tárgy aminek sztorija van, az megérdemli, hogy maradjon. És ezeknek mind van.

    Az én konyhám eléggé rusztikus, leginkább azért, mert a polcok alatt, meg a falakon lóg sok minden. De azok nem díszek, hanem mindegyiket használjuk: lábos, serpenyő, wok, szűrő, reszelő, leveses kanál stb.

    Nagyon várom már a kis konyhasarok konkrét tervét. Olyan fantasztikus dolgokat lehet kis helyen nagyon olcsón és mégis nagyon stílusosan megoldani. Hajrá!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. emiGrants,

      valóban ezek a tárgyak adják a hangulatot! Készítjük a terveket, bár most kissé lelassultam, eltereltek az intéznivalók.

      Törlés
  2. Ja, és a Rosenstein névnapból nem lett semmi, mert kint vagyunk Béren. Majd később! Azért voltunk kicsit kirándulni ma a csodás napsütésben: ez volt az első kiruccanás a hosszan nyúlódó megfázás után. És hazafelé Bercelen megebédeltünk a Rózsakert Fogadóban. Nagyon jól főznek és az áraik röhejesek. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De jó: én kirándulások után mindig csárdákba meg fogadókba vágyom. :-)

      Törlés
  3. Mi van veled? olyan rég írtál :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Zsuzsi, a korábbiaknál több a - nem építkezős - munka! :) Ami nem mentesít a beszámolóírás alól, persze, úgyhogy készülök.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Selyemfényű zöld

Egy hónapig voltunk egyhuzamban a háznál, tegnap jöttünk haza. Most szinte folyamatosan jár a mosógép - az eszem pedig azon, hogy vissza akarok menni, hahaha.

Eléggé szuper volt, pedig nincsen különösebb infrastruktúra azóta sem. A kertben kicsit vitatkozunk az egy darab csíkos függőszéken, a házban ez idő alatt minimális fejlesztés történt, mert még mindig nem biztos, hogy felszabadulnak azok a súlyos összegek, amelyek nélkül nem képzelhető el komoly felújítás. De nem érdekel.
Azt az utat követem, hogy a saját erőmből dolgozom, amennyit tudok. Ez nem kerül semmibe, és nem kell folyton egyeztetni mással. Viszont jó kemény vagyok magammal. Három évet adtam arra, hogy eltüntessem a lomokat (ezt vic-nek írtam is már): mivel a ház 90+ éves, ez évente harminc év felhalmozott cuccától való megszabadulást jelent. Pretty good.
Negatívumok:
- (még júliusban) sok szúnyog: csak úgy lehetett meginni a reggeli kávét a verandán, ha égett a citronella gyertya és be is fújtam magam szúnyogspray-vel;
-…

Venni vagy bérelni? - avagy: kell-e saját nyaraló? (2. rész)

Legutóbb jeleztem már, hogy ez hitvita-jellegű kérdés; olyan, amelyről egyesek kommentháborúkat szoktak vívni, míg mások egy vödör pattogatott kukoricával az ölükben nézik a meccset...


A különböző befektetési tanácsadó oldalak nagyrészt egyetértenek abban, hogy a víkendház, akármilyen alapos anyagi megfontolás eredményeképpen vesszük is: luxuscikk. Mindig drágább lesz, mint időszakosan bérelni egy házat: magas az alapára, és miután megvettük, szépen, sorban jelentkeznek a  rejtett költségei, amelyekkel vagy kalkuláltunk előre vagy nem (viharkár, tyúkól-bontás, Józsi bácsi gondnoki díja, Gizi néni fizetsége a kertészmunkákért, konyhafelújítás, lötyögő konnektor cseréje, nélkülözhetetlen kerti eszközök garmadája, anyámkínja).

A kérdés az, hogy az imént említett komoly anyagi áldozatokat és a többi - ha úgy tetszik, érzelmi - tényezőt összegezve megéri-e nekünk birtokolni az adott ingatlant.

Most arról írok, szándékosan kendőzetlenül sorolva az összes szempontot, hogy mi milyen célból vá…

Plátói szerelem I. (#házak)

Ha van valami, aminek feketeöves nagymestere, örökös világbajnoka vagyok, akkor ez az. Irtó jó szemem van ahhoz, hogy tizenkétezer-kilencszáznyolcvan ingatlanhirdetésből kiszúrjam azt az egy különleges házat, amelyikbe majd nagyon bele tudok szeretni. És amelynek a nem-birtoklása nagyon fog majd fájni. Lamentáló-retrospektív poszt, a végén pozitív perspektívával.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szenvedésteli periódusaim lesznek, furcsa is átélni őket nekem, aki életem összes traumája után egyféle nem voltam sosem: depressziós. Ez nem az, de hullámokban hasonló - és nagyon nem jó.
Ijesztő ennyire fixálódni valamire. 
És, basszus, az ember évekig tudja csinálni (per definitionem). 
Racionálisan tudja, hogy már nem kell neki és nem is lesz az övé, emocionálisan azonban még nem tudja lezárni.
Az összes platonikus érzelemmel kapcsolatban a leszokás rögös útján haladok; sokat segítenek a kávézáskor olvasott velős mondatok.
"Az idő értékes. Okosan pazarold."
Vegyük például azt a…