Ugrás a fő tartalomra

Dekooder-búcsútrilógia: I. rész

Bár tök jól nagyszerűen éreztem magam szerkesztőtársaim között, most abba kell hagynom, legalábbis fel kell függesztenem a dekooderre való cikkgyártást: egyszerűen nem lesz rá időm, és szeretnék a saját "gyerekemmel", a Country Komforttal rend(szer)esen foglalkozni.

Visszatekintésképpen áthozom ide a kedvenc cikkeim bevezetőjét. 

Egy kis nosztalgia: általában a megjelenés előtt, kedd hajnalban készültek a posztjaim, hosszas képkeresgélés után, a reggeli kávé utáni-óvoda és munka előtti időszak sprintjében, a család "hol van a...?"-kérdéseinek figyelmen kívül hagyásával...

Legyen az első az egyik "kis" szerelmem, az AGA tűzhely. Direkt idemásolom az elejét, úgy, ahogy van.

Súlyos stílusikon: AGA

Álmodoztál már angol vidékies stílusú konyháról? Ha igen, biztosan láttad magad előtt minden részletét: a bútort, a fogantyúkat, a színeket, a pultot, az edényeket és a mosogatót. De beszéljünk a legfontosabbról! Mekkora tűzhelyt képzeltél a vágyott rusztikus konyhádba: kicsit, közepeset, nagyot vagy... egy AGA-t? Na, ugye.


Az AGA rövidítés az 1904-ben alapított svéd energiatársaság, az Aktiebolaget Svenska Gasaccumolator nevéből származik. A kortalan klasszikusnak számító tűzhely a Nobel-díjas fizikus, Gustaf Dalén tervei alapján született, és világkarriert futott be; az ügyes marketingnek köszönhetően pedig ma már nemcsak az autentikus country stílusú konyhák elmaradhatatlan kelléke, hanem modern összeállításokban is megtalálja a helyét.
Olvassátok a folytatást a dekooderen!




Megjegyzések

  1. Drága Judit! Nagyon örülök, hogy így döntöttél. Az idei nyáron néha több, mint egy hetet is kellett várnunk a következõ posztodra és az túl hosszú. Remélhetõleg mostantól gyakrabban élvezhetjük csodás képeidet, jópofa játékaidat és a country stílusról írt elképzeléseidet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, emiGrants! Mindig is azt szerettem volna, hogy legyenek olvasóim, legyen párbeszéd. Belehúzok.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má