Túl sok Paradicsom

Majd folytatom a terasz történetét -- még két rész van hátra --, most viszont csak egy "random dolgok gyűjteménye" típusú posztra van időm.

Délelőtt ömlött az eső, és kezdtem nagyon nyűgös lenni attól, hogy nem tudok semmi aktív dologgal foglalkozni. Szándékosan lassú reggeleket szoktam tartani, ezért ébredés után pont lemaradtam arról a tizenöt percről, amikor még csak állatira el volt borulva az ég, tehát könnyen szedhettem volna paradicsomot, pedig mára a szószkészítés volt a terv. Rendet raktam itt-ott, és találtam az üvegek tetejére borításnak régi szalvétákat és kötözőket (évek óta nem főztem be semmit, L.-nek egyszer írtam is itt, hogy akkor lesz nagyjából készen a ház, amikor már eszembe jut ilyesmi).

Tizenegy körül még mindig nagyon esett, de megembereltem magam, és esőkabátban, gumicsizmában kicsúszkáltam szüretelni. Büszke vagyok arra, hogy miket neveltem a négy kis palántából: talán a lucullus, ami amúgy a legnagyobb kedvencem, nem olyan tökéletes belül, mint lehetne, de pl. a fekete paradicsom csodálatosan lédús és különleges, a koktélból pedig rengeteget lehet szedni folyamatosan. A negyedik a törpe-: őt elnyomják a többiek, de azért terem rendületlenül a kis bokor.

Főztem is három üveg tésztaszószt sok bazsalikommal, délután pedig improvizáltam egy körtés-fahéjas-bodzabogyós-vörösboros szilvalekvárt, ami eléggé ütős lett. Ugyan nem a szilva dominál benne, de hát, a Jézus Krisztus Szupersztárnak sem a címszereplő, hanem Júdás az igazi sztárja (ilyen dögös hangot és gitárt azóta sem hallottunk túl sokszor; tizenéves korom óta többezerszer hallottam már, de a hideg futkos a hátamon*, a karomon, annyira ott van. És a hippiszettje is nagyon bejön ebben a döbbenetesen szép tájban. Köszi, Zs., hogy eszembe juttattad!). *tudom, ez mást jelent, de a "libabőr" annyira elcsépelt és ronda

Már kicsit régen volt, nem írtam róla; még a nyár elején szükségem volt egy kis tisztánlátásra, megnyugvásra, ezért csak úgy elmentem a jazzklubba, ahol éppen a zeneakadémisták big bandje vizsgakoncertezett, és meglepetésemre tök jó volt. Ki az, aki szereti a big bandet manapság? Szerintem nem sokan. Pedig, ha nem a sznobéria befolyásol minket, hanem nyitottan hallgatunk mindenféle zenét/felállást, klassz élményekben lehet részünk. A repertoár is elképesztően érdekes volt, az összekötő szövegek is teljesen lekötöttek. Egy picit felkaptam ugyan a fejem egy anekdotára, amelynek az volt a lényege, hogy a zenekarvezető egyik barátja, egy festőművész egyszer mondott valamire valami nagyon okosat és érzékenyet (a konkrétumokra most nem emlékszem).

Tényleg nem azért, mert savanyú a szőlő, és tudom, hogy ártatlan történet volt, de szeretném jelezni, hogy milyen mulatságos ez a társadalmi jelenség: nevezetesen, hogy az ember barátai kicsit -- vagy nagyon -- státuszszimbólumok is egyben. Természetes törekvés, értem, hogy miért így működik a világ, de az Instagramon is mindenki az író-, popzenész, képzőművész és borászbarátairól mesél, valahogy még sosem láttam senkit a fodrász, targoncavezető, adminisztrátor vagy -- heaven forbid! -- közmunkás barátaival fotózkodni. Pedig biztosan vannak. ;-)