Öt különböző témájú bejegyzést terveztem a hétre; az egyik oka ennek egyszerűen az, hogy hiányzik a blog, a másik, hogy lassan kezelhetetlen a képmennyiség, amit abból a célból tárolok, hogy egyszer felkerülhessen ide. Itt az első poszt.
Amióta a jó kis fejhallgatómmal járom a várost, még több audiovizuális élményem van, mint korábban.
Nem tudom, ismeritek-e az érzést, amikor rátaláltok a tökéletes számlistára, és a kitörő öröm mellett rögtön megjelenik az aggodalom is, hogy milyen lesz, amikor túl fogjátok hallgatni. Nekem most a YouTube állította össze a dalok sorrendjét (gondolom, a preferenciáim alapján), és mivel naponta akár öt km-t is gyalogolok, egyszerre dédelgetem és tartok attól, hogy nemsokára megkopik a varázsa. Az egyik szám, amelyik szerintem esszenciája annak, amilyen dzsesszt sokkal többször kellene élőben hallgatnia mindannyiunknak, Jon Batiste-től a BLACCK (nem mellesleg tökéletesen lehet rá sétálni), a másik kettő Esperanza Spaldingtól az I Know You Know és a Precious.
Irtó régen írtam, úgyhogy februári képek és történetek is jönnek. Először voltunk a nagyon szép Virág Benedek Házban egy farsangi mulatság kapcsán, és ismét bebizonyosodott, hogy a műfaj majdnem mindegy, csak jó legyen a zene.
Elnézve a fellépők profilját, akik főként a nép- és a régizene világából jöttek, sejtem, hogyan nyúl bele a kultúrpolitika (= D. Sz. főpotentát) keze ebbe is, de ez egy idő után mindegy volt. Állati érdekes, törzsi-primitív jellegű álarcokat lehetett készíteni a GYIK Műhellyel, és nagyon jól alakult a hangulat. Ezen a hivatalos fényképen mi is ott vagyunk.
Nem gondoltam volna, hogy a) ennyire elképesztően nehéz táncolni egy sima hármat jobbra-egyet balra koreográfiára -- katasztrofális botlábam van, és nem csak nekem; b) az egészen kivételes, éteri pillanat éppen Pribojszki Mátyásék blueskoncertjén fog bekövetkezni egy lassú szám közben -- valószínűleg az is hozzájárult, hogy nagyon fáradt voltam --, de így volt.
A fenti kép elkészítésének apropója a szép fényeken túl: milyen jó az a midi szoknya a földműves lány szobrán!
Kár lenne tagadni, mennyire szeretek kapukat fotózni, és egyszer történt egy olyan az alábbi helyszíntől nem messze, hogy valaki a piros, nagy gyűjtőpostaláda mellé dobott egy francia nyelven írt budapesti üdvözlőlapot, én pedig éppen arra jártam, és bedobtam helyette is, hogy mindenképpen eljusson a címzetthez.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése