Tejeskávé-túlköltekezés - avagy, a Latte Faktor (1. rész)

Engem nem kell meggyőzni arról, hogy kávézóba járni nagyon jó. A lányomtól kézzel írott kupont kaptam karácsonyra: tudja, hogy vannak kedvenc helyeim és nagyon érdekel a nyers torták világa, úgyhogy nemsokára megyünk kávézni és édességet enni. Nagyon örültem az ajándéknak, igazi kincsként tekintek rá: fontos és klassz dolog az apró kényeztetések luxusa.

Nem volna szabad azonban szem elől tévesztenünk - pláne nem minden nap -, hogy bizony, a hétszáz-->ezerkétszáz forintos kávé és az ötszáz-->kilencszáz forintos sütemény: luxus, mégpedig nem is annyira apró. Abban az értelemben az, hogy amikor beugrunk az adott baráttal/családtaggal egy helyre, megeszünk egy eléggé cukorsokk jellegű cookie-t és megiszunk egy többnyire szintén geil kávét meg egy gyümölcslevet/ásványvizet, mindezért pedig lazán otthagyunk ötezer+ forintot, akkor - az alapanyagokon kívül - tulajdonképpen a szociális életünkre költöttünk el ennyit. (Meg a kávézó rezsijére, a dolgozók bérére, valamint a tulajdonos meggazdagodására.) A társasági lét persze, fontos szelete az életünknek, és mindenféle képzelt vagy valós elvárás, tradíció és egyéb tényező miatt, tipikusan urbánus környezetben, nagyon virágzik a kávézás szokásrendszere, mégis jó, ha látjuk a visszásságait is, és olykor mérlegelünk. 

Különösen akkor, ha házat újítunk fel. :-)

Az amerikai David Bach alkotta fogalom, a tejeskávé-faktor évek óta foglalkoztat. Amint először olvastam róla, erős aha-élményem volt: hú, végre valaki megmondta a tutit. Szuper, hogy a világ legordasabb fogyasztói társadalmában, az eldobható papírpoharak mekkájában éppen az egyik legbefolyásosabb pénzügyi szakértő alkotta meg a jelenséget leíró fogalmat, amely már nevében is figyelmeztet arra, hogy 

"hé! vigyázz, könnyen bedarál ám a rendszer: 

akár bevallod magadnak, akár nem,

túl sokat költesz erre-arra, 

és elképesztően sokat

divatkávéra". (ezt én zanzásítottam)

Egy másik, zseniális megfogalmazás szerint: te döntesz. De jó, ha tudod, hogy sok kicsi sokra megy, és konkrétan a latte faktor miatt van az, hogy a Starbucks-lánc tulajdonosa kőgazdag lett, te pedig nem. :D

Még kalkulátor is létezik: a segítségével kiszámolhatja az ember, mennyit költ el apró-cseprő dolgokra. Mert az a helyzet - erre hívják fel a figyelmet a közgazdászok is -, hogy ha nem költené el, akkor jelentősen több maradna befektetésekre vagy váratlan kiadásokra. 

Ha vissza tudja fogni a pékség-pénzt, a magazin-pénzt, a kávézó-pénzt, a dm-pénzt, a H&M-pénzt, a Zara-pénzt, akkor meg tudja teremteni azt a biztonsági paplanernyőt, amelyik ott lesz a váratlan autógumi-szett vásárlásánál, az orvosi kiadásoknál, a nyaralási előleg befizetésénél, és, hogy témámnál maradjak, a házfelújítás "na, erre aztán végképp nem gondoltam" szegmenseinél.

Nem is beszélve arról, hogy:

Persze, kávézóban találkozni kellemes, trendi, illetve, ilyen középosztálybeli életszínvonal-marker is, 

de én szeretem nem kritika nélkül fogadni a markereket és státuszszimbólumokat. 

Nem gondolom, hogy a hazai kávéházi kultúránkat majd éppen az én blogbejegyzésem fogja megváltoztatni, és nem is ez a célom. Csodás dolog, jelentős építészeti és irodalmi értékekkel. 

Azt azonban remélem, hogy az eléggé uralkodó újhullámoskávé-sznobéria az Instagram-fotókkal egy idő után alább fog hagyni, és más, kevésbé felszínes dolgok veszik majd át a helyét. 

Bár, ha jobban belegondolok, az nyilván ugyanez lesz pepitában, hiszen a mögötte meghúzódó igény nem más, mint annak a bemutatása, hogy "erre is telik", "ennyire igényes vagyok", nekem "így kezdődik a napom", illetve, "benne vagyok az adott társadalmi rétegben".

Olvastam egy baromi jó, angol nyelvű tanulmányt kávézás-témában, itt egy fontos részlete:

"First of all, coffee predominantly is an

outside drink and its consumption location is café. Coffee

pulls people into café houses with a motivation to bond and

develop relationships. The phrase ‘let’s have coffee’

implies ‘let’s get together’. An invitation for a coffee is not

an invitation for nourishment or making someone better

physiologically. Rather, coffee is an alibi for opening a

conversation and starting a business or intimate relation-

ship. Coffee is higher on both price and preparation com-

plexity which moves it away from ordinariness. This adds

a dimension of specialness to coffee as a beverage. An

invitation for coffee may be purely an exercise in an expe-

riential event to indulge in pleasure play through sensory

engagement. Coffee derives its utility in this perspective

from aesthetically appealing spaces, lighting, aroma and

sound designed to arouse emotions (MacInnis & Jaworski,

1988; Park, 1995; Prentice, 1987). The outcomes during

these instances are in the realm of arousal of emotions such

as happiness, joy and excitement. Situations that are

marked with emotional arousal become memorable. This

way coffee generates a repertoire of memorable moments

which provides happiness when recalled. This is one of the

ways in which brands are created. Brands create ‘dopaminic

memories’ by building an inseparable link with the pleas-

ant things or moments in peoples’ lives (Plessis, 2011)."*

dopaminic memories

Nálam három esetben van kivétel, azaz, három esetben választom gondolkodás nélkül a kávéházat az otthon helyett:

1. ha a hely belső designja annyira hangulatos/lehengerlő/értékes, hogy szívesen fejezem ki csodálatomat ebben a materiális formában is - a kávé árába építve mintegy (bár az sem mindig tetszik, hogy a műemlék-épületekben McDonald's és Costa Coffee terpeszkedik, sőt... jobban szeretek kisebb kávézókat támogatni a vásárlással, így még mindig közelebb esik az egész az antikonzumerista elvhez);
2. ha a velem szemben ülő féllel a kapcsolatunk olyan, hogy például munkamegbeszélés miatt szükség van arra, hogy ilyen formában üljünk le;
3. ha a velem szemben ülő féllel ugyan baráti/rokoni kapcsolatban állok, de úgy döntöttünk, hogy a) megjutalmazzuk magunkat; b) otthon akkora a rendetlenség, hogy egyszerűbb így. (Hm, hm... ez utóbbi is mutatja, hogy a lakásunkban uralkodó kupleráj is luxus. A rosszabbik fajtából.)

Persze, mindenki eldöntheti, hogy mire költi a pénzét, ezen belül, mire költi a kényeztető dolgokra fennmaradt összeget. A kikapcsolódás konkrét formája mindenkinek szíve joga.

Azt is tökéletesen megértem, ha valaki jól tud ilyen környezetben dolgozni, és ezzel okosan kitermeli a kávézása árát. Mivel én zenét hallgatok, közben pedig ritmusra rángatom a testem, kevésbé szoktam alkalmazni.

Azt állítom ugyanakkor, hogy naponta elfogyasztott elviteles/kávéházi kávé nélkül is rengeteg luxus van az életünkben. Lehet, hogy néha energiát és kreativitást követel az, hogy megtaláljuk őket, és többségük nem alkalmas arra, hogy egy picit - vagy nagyon - demonstráljuk velük az anyagi jólétünket és a státuszunkat, de nagyon finomak.

Nem mellesleg a hulladékcsökkentéshez, a zero waste-hez is jóval közelebb álló dolgok (akkor is, ha  egyébként elveinket hangoztatva nem kérünk szívószálat a Costa-ban vagy a saját termoszunkat visszük a Starbucksba). 

Jófajta luxus:

• az adományozás (és az arra szánt idő);
• az önkénteskedés;
• a menhelyek segítése (itt bármilyen Instagram-fotó jöhet);
• az idő, amit úgy használsz fel, ahogyan akarsz;
• a sport, a kirándulás;
• a tanulás;
• a nem használt szolgáltatások kikapcsolása;
• a túlvásárlások/a l'art pour l'art shopping kiiktatása (döbbenet, hogy ennyi szanálás után még mindig, újra meg újra találok olyasmit a szekrényben, amivel kapcsolatban nem értem, hogy anno miért vettem meg, pedig sosem voltunk krőzusok);
• a magazinolvasás (én továbbra is letöltöm, ami érdekel);
• a pezsgős banánkenyér (szilveszterkor nem bontottuk ki az ajándékba kapott palackot, ma lesz a napja);
• a kulturális élmények gyűjtögetése: most azt tervezem, hogy beköltözöm napi egy-két órára a közeli jazzklubba, ahol ingyenes vizsgakoncertek lesznek;
• egy isteni, illatos fürdő;
• a rendrakás (és például a közben talált körömlakk alkalmazása);
• egy órányi tánc a nappaliban, amikor te vagy a DJ;
• városban: szép épületek felkutatása, faluban: szép házak keresése, séta a közeli erdőben/határban.

A tejeskávét mostanában többnyire otthon készítem el (és a konyhapultnál állva valahogy nem szoktam latténak hívni ;-)). A (csilis) forró csokit hasonlóképpen. Mindkettő pontosan annyira édes és adalékmentes, ahogyan én szeretem, ráadásul a kedvenc csészémből ihatom őket. Egyébként bármelyiket választjuk, alapjáraton három főre háromszáz forintba kerülnek, ami azért eléggé jól mutatja a kávézók túlárazásait. (H. ebben is művész: a koffeinmentes változatból olyan tejhabos csodákat állít elő magának, hogy hamarosan eljön a nap, amikor könyörögni fogok neki: készítse ő az én kávémat is.) Ettől még szeretnék többet eljárni, és most, ahogy írok róla, nagyon meg is kívántam (az az addiktív kávéillat... a sistergő gőz hangja... tudom, tudom), de értitek... mérlegelek.

Plusz, 

szerencsére, 

van egy kuponom.

Mit gondoltok erről? A ti életetekben van-e Latte Faktor, és ha igen, mi az?

Folyt. köv.: legközelebb jön az építkezős változat. Megnézzük, milyen tényezők a házfelújítás Starbucksai (a la Bödőcs).

*(Coffee and Tea: Socio-cultural Meaning, Context and Branding. Available from: https://www.researchgate.net/publication/303812645_Coffee_and_Tea_Socio-cultural_Meaning_Context_and_Branding) 

(a képek a freepik.com-ról származnak)