Ugrás a fő tartalomra

Plátói szerelem I. (#házak)

Ha van valami, aminek feketeöves nagymestere, örökös világbajnoka vagyok, akkor ez az. Irtó jó szemem van ahhoz, hogy tizenkétezer-kilencszáznyolcvan ingatlanhirdetésből kiszúrjam azt az egy különleges házat, amelyikbe majd nagyon bele tudok szeretni. És amelynek a nem-birtoklása nagyon fog majd fájni. Lamentáló-retrospektív poszt, a végén pozitív perspektívával.

képünk illusztráció <3

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szenvedésteli periódusaim lesznek, furcsa is átélni őket nekem, aki életem összes traumája után egyféle nem voltam sosem: depressziós. Ez nem az, de hullámokban hasonló - és nagyon nem jó.

Ijesztő ennyire fixálódni valamire. 

És, basszus, az ember évekig tudja csinálni (per definitionem). 

Racionálisan tudja, hogy már nem kell neki és nem is lesz az övé, emocionálisan azonban még nem tudja lezárni.

Az összes platonikus érzelemmel kapcsolatban a leszokás rögös útján haladok; sokat segítenek a kávézáskor olvasott velős mondatok.

"Az idő értékes. Okosan pazarold."

Vegyük például azt a házat, amit az orrunk előtt happoltak el másfél évvel ezelőtt.

Mit tudott az az elhanyagolt épület, amitől így... beakadt

Azért - sajnos - elég sokat tudott..., de ma már tudom úgy látni, hogy a hátrányait se tévesszem szem elől. 

A beleszeretős/apoteózisra való hajlamot különválasztom a heves érzelmek tárgyának valós értékeitől. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a megszállás tárgyának* nincsenek pozitív tulajdonságai, azt viszont igen, hogy nagyon jól ismerem magam, és tudom, hogy extrém képességeim vannak arra vonatkozóan, hogy fantasztikus értékeket lássak bele valakibe egy épületbe. 

Úgy, hogy meg sem kell ismernem igazán. 

Sőt. Úgy az igazi. ;-)

Kvázi garantálom neki, hogy mindazt tudja, amit én feltételezek róla, és ami miatt beleszerettem. (Nagyon rossz logika.)

Plusz, nehezen tudok ellenállni a szépségnek. Kicsit félrevisz, elnézőbbé tesz, az az igazság. 

És, ciki, nem ciki, abban a tekintetben is csodálatosan élénk a fantáziám, hogy mi lehetett volna kettőnk között. 

Turbékolás.


Amikor tudod, hogy te lennél igazán méltó/értő társa tulajdonosa az adott épületnek, de nem lehetsz az - na, az hosszú időkre elegendő muníciót ad a kis, alattomos mind games-nek.

Azt a házat úgy rendeztem be, úgy és ott alakítottam át (fejben), hogy szem nem marad(t volna) szárazon. 

Az a ház - minden visszaemlékezést és feljegyzést elolvastam róla, természetesen - a falu egykori kocsmája/ivója volt, azután egy festőművész műterme lett.

Azt volt borzasztóan nehéz feldolgozni, hogy a csendes utcában fekvő, kuriózumszámba menő épület (az egyik utolsó emlékház) potom összegért, az összes, csodaszép polgári és népi bútorral, klassz képkerettel, kemencével és központi fűtéssel, plusz, valljuk be, a kultusszal együtt (a festő szobra a kertben... tudom, miket festett ott... stb.) átkerülhetett volna a mi tulajdonunkba. A részévé válhattunk volna. Nota bene: annak ellenére, hogy magánházat csináltunk volna belőle, mi nem ásattuk volna ki a szobrot sem, de ez baromira nem érdekel(t) senkit.

Megtanulni lemondani arról, ami karnyújtásnyira volt. Uhh.

Mivel egy ideje azt a korszakomat élem, amelyben a tárgyakat tudatosan nem hagyom előtérbe kerülni a mindennapokban, pláne nem istenítem őket, sőt, a nagy részüktől próbálok megszabadulni, úgy is vehetjük, hogy kapóra jött ez a lecke az élettől. 

Egy ház nem érhet ennyit.

Minden tanácsadó cikk egyetért abban, hogy a kiszeretéshez kőkemény következetességgel végig kell venni, ki kell domborítani mindazt, ami taszító vagy hátrányos volt az illetőben/tárgyban. Ezt, ugye, a masszívan a fejünkre szállt rózsaszínű ködben tapogatózva - amelyben egészen idáig minden arra mutatott, hogy a választottunk szinte nem is elemezhető, mert egy magasabb szférába tartozik - nem könnyű megtenni, de érdemes megpróbálni. (Az olyan gondolatok, mint "ő úgy tökéletes, ahogy van", illetve "a hibáiba is szerelmes vagyok, azok csak még vonzóbbá teszik" csodálatosan mutatják, hogy az események ilyenkor nem racionális síkon zajlanak.) 

Nézzük: idővel biztosan megutáltam volna, bármilyen romantikus, hogy egy patak fut át a kert kellős közepén (csobogás, csodás kis híd vs. aggódás a gyerekekért, konstans szúnyoginvázió, focizási képtelenség). Megszívtuk volna, hogy a hatalmas telek körül nem volt kerítés. Tulajdonképpen tökre nem volt elegendő számú szoba a házban. És aggályos volt, hogy a műterem gerendái középen nagyon meg voltak hajolva, ahogyan az is, amennyire sietősen akart megszabadulni az eladó az ingatlantól. Vicces, de az is okozhatott volna gondokat, hogy "híres" ház lévén - az új tulajdonos pedig híres blogger lévén, muhaha - nem tudtuk volna eltitkolni a koordinátáit, és sok kéretlen látogatónk lehetett volna.

Na, de most már akkor:


Azóta - ti tudjátok a legjobban - lett saját házunk; rengeteg, csak ide köthető élményünk, ezen a nyáron egy olyan intim, örömteli dologgal megspékelve, amellyel kapcsolatban még nem döntöttem el, hogy felkerülhet-e a blogra, mindenesetre: én azt az első házat elengedtem végre. Muszáj volt - és jobb is így nekem.

könnyű azt mondani
Azt javaslom annak, aki hasonló gondokkal küzd, hogy amikor úgy érzi, készen áll (úgy is, mint: elege van a szenvedésből), egészséges önzéssel vegye ki a reménytelen, viszonzatlan vagy be nem teljesült szerelme (egykori) tárgyából azt, ami szép és jó (volt) benne, és helyezze át a saját, valódi, mostani életébe. 

Én is ezt teszem; éppen ezért most mégis egy tárgyról fogok írni.

Van ez a régies hangulatú galambdúc. 


Ez a tornyos faházikó egyébként eredetileg angol cucc? Vagy francia? 


Persze, annak a háznak a kertjében is volt egy. Én már csak megtépázva láttam; vagy lehet, hogy - "képzelt ház üres telken" - odavetítettem a korábbi fotók alapján? Egybemosódik.


Arra jutottam, hogy amikor a saját házunk kertjében készen lesz a kút teteje, készíttetek vagy vásárolok egy oszlopon álló madárházat. Ez lesz a kert másik fókuszpontja. Fogalmam sincs, hogy maguk a madarak (vadgalambok?) fognak-e kezdeni vele valamit; nekem tetszik, és kész.



Ti mit mentettetek át/transzformáltatok múltbeli szeretett házakból, épületekből a mostani lakásotokba, házatokba, kertetekbe?

*Van egy ide kapcsolódó tanulmány, hardcore pszichológiai szakszöveg, amelynek csak bizonyos részeit értem 100%-osan, de azok zseniálisan, rémisztő (vagy megnyugtató, nézőpont kérdése) pontossággal írják le, amit tapasztaltam. És hát, hatvanadszor botlom bele; minő véletlen (nem).




Megjegyzések

  1. Hát hű... nekem aztán nem kell magyarázni ezt a "beleszeretek.egy-házba" dolgot! ;)
    https://festettladafia.cafeblog.hu/2015/02/10/mint-a-meseben/
    Úgyhogy megértlek, maximálisan! :)
    Nagy gratula, hogy sikerült elengedned!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mona, az az egyik első bejegyzés, amit olvastam a blogodon a múltkor, amikor ajánlottak nekem. :) Nagyon jó, és még a rajzokra is emlékszem. Egyébként nem kedvelem az "elengedni" és egyéb nőimagazinos, álpszichológiai, bölcselkedő kifejezéseket, de azért használtam én is a szót, mert a görcsös rácsimpaszkodás utáni felszabadító ellazulást jól fejezi ki. Most megyek még olvasgatni a friss posztjaidat!

      Törlés
  2. Talán ebből a szempontból szerencsés, hogy mi nem kerestünk házat, nem nézegettünk hirdetéseket, így nem volt alkalmam beleszeretni, aztán esetleg csalódni :)
    https://tanyaahegyen.blogspot.com/2018/02/azert-valasztottuk-eppen-ezt-hazat-mert.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, olvastam a történeteteket, és valóban jó benne, hogy az az épület, amely eddig különösebb jelentőség nélkül, a táj részeként volt ott, hirtelen a "csak a tiétek" lett, és ezzel átminősült. A bejegyzésed második fotója újabb bizonyíték, hogy a padláson lévő tárgyak saját életet élnek...

      Törlés
    2. Mindent kidobtunk a padlásról :D

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

Idill (pásztori téma)

Tapasztalatom szerint az idillt nem elég csak várni. Keményen meg kell dolgozni érte, és nagyvonalúság, bizonyos, magunkban olykor nehezen fellelhető lazaság, sőt: elvonatkoztatás nélkül egyszerűen nem jön létre.

Itt van például a kiskapun látható bukolikus koszorú fonása, ami most szép emlék, pedig a készítés közben adódott mindenféle nehézség, figyelemelterelő butaság, és így nem volt igazán élvezetes (mondjuk, én csak fotóztam, anyukámé az érdem).
Számomra szülőként az az egyik legnehezebb dolog, hogy nagyon ritkán vagyok nem szolgálatban. Szolgálat alatt értem a "hol van a...?" kérdésekre adandó válaszokat, amik nem várhatnak, a zsebkendőfelelős és ruhafelszedegető pozíciót meg még sok mindent.
Azt, hogy nem lehet csak úgy sétálni egyet, mert állandóan megoldandó problémák jönnek sorozatban. 
Tudom, hogy nem nekem kell mindent kontrollálni. Tisztában vagyok azzal, hogy önbizalmat ad a gyerekeknek, ha hagyjuk őket, hogy szépen menedzseljék a saját ügyeiket. Mindez azonban…

A gazdagságról (még egyszer)

Ma reggel olvastam egy banálisnak tűnő kérdést az üzenőfalamon: melyik az a hely, amelyik igazán boldoggá tesz? Banalitás ide vagy oda, én azért megválaszoltam magamban. Nincs kétség: ha becsukom a szemem, és elképzelem ezt a helyet, egy konkrét földrajzi pont ugrik be. A ház.


My happy place.

Nem a lakásunk, nem a kedvenc nyaralóhelyeim, nem a legszebb városok, ahol jártam, hanem egy kis faluban egy lassan kilencvenkét éves ház, amely ún. "duplatelken" helyezkedik el, a kert aljában egy kis erdővel és szántófölddel.

Ilyen értelemben igazán jómódúak vagyunk; hiába lepukkant és hozzá sem tudtunk nyúlni lassan két éven át, ott van nekünk. Tudunk róla álmodozni, idén pedig a húrok közé csapunk; megérte kivárni.

Készülnek az újabb építkezős bejegyzések, csak kicsit elfáradtam a családtagok egymás utáni betegségei és hiányzásai, illetve a temérdek intéznivaló miatt; mindjárt újra felveszem a fonalat. Haladok a renddel is, de az is újabb feladat; ha magamnak adtam, akkor is.

Így té…