Ugrás a fő tartalomra

Plátói szerelem I. (#házak)

Ha van valami, aminek feketeöves nagymestere, örökös világbajnoka vagyok, akkor ez az. Irtó jó szemem van ahhoz, hogy tizenkétezer-kilencszáznyolcvan ingatlanhirdetésből kiszúrjam azt az egy különleges házat, amelyikbe majd nagyon bele tudok szeretni. És amelynek a nem-birtoklása nagyon fog majd fájni. Lamentáló-retrospektív poszt, a végén pozitív perspektívával.

képünk illusztráció <3

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szenvedésteli periódusaim lesznek, furcsa is átélni őket nekem, aki életem összes traumája után egyféle nem voltam sosem: depressziós. Ez nem az, de hullámokban hasonló - és nagyon nem jó.

Ijesztő ennyire fixálódni valamire. 

És, basszus, az ember évekig tudja csinálni (per definitionem). 

Racionálisan tudja, hogy már nem kell neki és nem is lesz az övé, emocionálisan azonban még nem tudja lezárni.

Az összes platonikus érzelemmel kapcsolatban a leszokás rögös útján haladok; sokat segítenek a kávézáskor olvasott velős mondatok.

"Az idő értékes. Okosan pazarold."

Vegyük például azt a házat, amit az orrunk előtt happoltak el másfél évvel ezelőtt.

Mit tudott az az elhanyagolt épület, amitől így... beakadt

Azért - sajnos - elég sokat tudott..., de ma már tudom úgy látni, hogy a hátrányait se tévesszem szem elől. 

A beleszeretős/apoteózisra való hajlamot különválasztom a heves érzelmek tárgyának valós értékeitől. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a megszállás tárgyának* nincsenek pozitív tulajdonságai, azt viszont igen, hogy nagyon jól ismerem magam, és tudom, hogy extrém képességeim vannak arra vonatkozóan, hogy fantasztikus értékeket lássak bele valakibe egy épületbe. 

Úgy, hogy meg sem kell ismernem igazán. 

Sőt. Úgy az igazi. ;-)

Kvázi garantálom neki, hogy mindazt tudja, amit én feltételezek róla, és ami miatt beleszerettem. (Nagyon rossz logika.)

Plusz, nehezen tudok ellenállni a szépségnek. Kicsit félrevisz, elnézőbbé tesz, az az igazság. 

És, ciki, nem ciki, abban a tekintetben is csodálatosan élénk a fantáziám, hogy mi lehetett volna kettőnk között. 

Turbékolás.


Amikor tudod, hogy te lennél igazán méltó/értő társa tulajdonosa az adott épületnek, de nem lehetsz az - na, az hosszú időkre elegendő muníciót ad a kis, alattomos mind games-nek.

Azt a házat úgy rendeztem be, úgy és ott alakítottam át (fejben), hogy szem nem marad(t volna) szárazon. 

Az a ház - minden visszaemlékezést és feljegyzést elolvastam róla, természetesen - a falu egykori kocsmája/ivója volt, azután egy festőművész műterme lett.

Azt volt borzasztóan nehéz feldolgozni, hogy a csendes utcában fekvő, kuriózumszámba menő épület (az egyik utolsó emlékház) potom összegért, az összes, csodaszép polgári és népi bútorral, klassz képkerettel, kemencével és központi fűtéssel, plusz, valljuk be, a kultusszal együtt (a festő szobra a kertben... tudom, miket festett ott... stb.) átkerülhetett volna a mi tulajdonunkba. A részévé válhattunk volna. Nota bene: annak ellenére, hogy magánházat csináltunk volna belőle, mi nem ásattuk volna ki a szobrot sem, de ez baromira nem érdekel(t) senkit.

Megtanulni lemondani arról, ami karnyújtásnyira volt. Uhh.

Mivel egy ideje azt a korszakomat élem, amelyben a tárgyakat tudatosan nem hagyom előtérbe kerülni a mindennapokban, pláne nem istenítem őket, sőt, a nagy részüktől próbálok megszabadulni, úgy is vehetjük, hogy kapóra jött ez a lecke az élettől. 

Egy ház nem érhet ennyit.

Minden tanácsadó cikk egyetért abban, hogy a kiszeretéshez kőkemény következetességgel végig kell venni, ki kell domborítani mindazt, ami taszító vagy hátrányos volt az illetőben/tárgyban. Ezt, ugye, a masszívan a fejünkre szállt rózsaszínű ködben tapogatózva - amelyben egészen idáig minden arra mutatott, hogy a választottunk szinte nem is elemezhető, mert egy magasabb szférába tartozik - nem könnyű megtenni, de érdemes megpróbálni. (Az olyan gondolatok, mint "ő úgy tökéletes, ahogy van", illetve "a hibáiba is szerelmes vagyok, azok csak még vonzóbbá teszik" csodálatosan mutatják, hogy az események ilyenkor nem racionális síkon zajlanak.) 

Nézzük: idővel biztosan megutáltam volna, bármilyen romantikus, hogy egy patak fut át a kert kellős közepén (csobogás, csodás kis híd vs. aggódás a gyerekekért, konstans szúnyoginvázió, focizási képtelenség). Megszívtuk volna, hogy a hatalmas telek körül nem volt kerítés. Tulajdonképpen tökre nem volt elegendő számú szoba a házban. És aggályos volt, hogy a műterem gerendái középen nagyon meg voltak hajolva, ahogyan az is, amennyire sietősen akart megszabadulni az eladó az ingatlantól. Vicces, de az is okozhatott volna gondokat, hogy "híres" ház lévén - az új tulajdonos pedig híres blogger lévén, muhaha - nem tudtuk volna eltitkolni a koordinátáit, és sok kéretlen látogatónk lehetett volna.

Na, de most már akkor:


Azóta - ti tudjátok a legjobban - lett saját házunk; rengeteg, csak ide köthető élményünk, ezen a nyáron egy olyan intim, örömteli dologgal megspékelve, amellyel kapcsolatban még nem döntöttem el, hogy felkerülhet-e a blogra, mindenesetre: én azt az első házat elengedtem végre. Muszáj volt - és jobb is így nekem.

könnyű azt mondani
Azt javaslom annak, aki hasonló gondokkal küzd, hogy amikor úgy érzi, készen áll (úgy is, mint: elege van a szenvedésből), egészséges önzéssel vegye ki a reménytelen, viszonzatlan vagy be nem teljesült szerelme (egykori) tárgyából azt, ami szép és jó (volt) benne, és helyezze át a saját, valódi, mostani életébe. 

Én is ezt teszem; éppen ezért most mégis egy tárgyról fogok írni.

Van ez a régies hangulatú galambdúc. 


Ez a tornyos faházikó egyébként eredetileg angol cucc? Vagy francia? 


Persze, annak a háznak a kertjében is volt egy. Én már csak megtépázva láttam; vagy lehet, hogy - "képzelt ház üres telken" - odavetítettem a korábbi fotók alapján? Egybemosódik.


Arra jutottam, hogy amikor a saját házunk kertjében készen lesz a kút teteje, készíttetek vagy vásárolok egy oszlopon álló madárházat. Ez lesz a kert másik fókuszpontja. Fogalmam sincs, hogy maguk a madarak (vadgalambok?) fognak-e kezdeni vele valamit; nekem tetszik, és kész.



Ti mit mentettetek át/transzformáltatok múltbeli szeretett házakból, épületekből a mostani lakásotokba, házatokba, kertetekbe?

*Van egy ide kapcsolódó tanulmány, hardcore pszichológiai szakszöveg, amelynek csak bizonyos részeit értem 100%-osan, de azok zseniálisan, rémisztő (vagy megnyugtató, nézőpont kérdése) pontossággal írják le, amit tapasztaltam. És hát, hatvanadszor botlom bele; minő véletlen (nem).




Megjegyzések

  1. Hát hű... nekem aztán nem kell magyarázni ezt a "beleszeretek.egy-házba" dolgot! ;)
    https://festettladafia.cafeblog.hu/2015/02/10/mint-a-meseben/
    Úgyhogy megértlek, maximálisan! :)
    Nagy gratula, hogy sikerült elengedned!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mona, az az egyik első bejegyzés, amit olvastam a blogodon a múltkor, amikor ajánlottak nekem. :) Nagyon jó, és még a rajzokra is emlékszem. Egyébként nem kedvelem az "elengedni" és egyéb nőimagazinos, álpszichológiai, bölcselkedő kifejezéseket, de azért használtam én is a szót, mert a görcsös rácsimpaszkodás utáni felszabadító ellazulást jól fejezi ki. Most megyek még olvasgatni a friss posztjaidat!

      Törlés
  2. Talán ebből a szempontból szerencsés, hogy mi nem kerestünk házat, nem nézegettünk hirdetéseket, így nem volt alkalmam beleszeretni, aztán esetleg csalódni :)
    https://tanyaahegyen.blogspot.com/2018/02/azert-valasztottuk-eppen-ezt-hazat-mert.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, olvastam a történeteteket, és valóban jó benne, hogy az az épület, amely eddig különösebb jelentőség nélkül, a táj részeként volt ott, hirtelen a "csak a tiétek" lett, és ezzel átminősült. A bejegyzésed második fotója újabb bizonyíték, hogy a padláson lévő tárgyak saját életet élnek...

      Törlés
    2. Mindent kidobtunk a padlásról :D

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Selyemfényű zöld

Egy hónapig voltunk egyhuzamban a háznál, tegnap jöttünk haza. Most szinte folyamatosan jár a mosógép - az eszem pedig azon, hogy vissza akarok menni, hahaha.

Eléggé szuper volt, pedig nincsen különösebb infrastruktúra azóta sem. A kertben kicsit vitatkozunk az egy darab csíkos függőszéken, a házban ez idő alatt minimális fejlesztés történt, mert még mindig nem biztos, hogy felszabadulnak azok a súlyos összegek, amelyek nélkül nem képzelhető el komoly felújítás. De nem érdekel.
Azt az utat követem, hogy a saját erőmből dolgozom, amennyit tudok. Ez nem kerül semmibe, és nem kell folyton egyeztetni mással. Viszont jó kemény vagyok magammal. Három évet adtam arra, hogy eltüntessem a lomokat (ezt vic-nek írtam is már): mivel a ház 90+ éves, ez évente harminc év felhalmozott cuccától való megszabadulást jelent. Pretty good.
Negatívumok:
- (még júliusban) sok szúnyog: csak úgy lehetett meginni a reggeli kávét a verandán, ha égett a citronella gyertya és be is fújtam magam szúnyogspray-vel;
-…

3+1 dolog, amiben megváltoztam

Pár évvel ezelőtt nagyon másmilyen volt a prioritáslistám. Sokféle, kissé szerteágazó hobbim és kényszeresbe hajló szokásom volt, amelyek örömöt is szereztek, de komoly áldozatokat is követeltek: például pénzt és helyet. Elég sok pénzt és nagyon sok helyet. Örülök annak, hogy múlt időben beszélhetek róluk. Pedig nem is volt igazi minimalista fordulat az életemben. Még. 
1. IKEA-mánia: 

Fogalmam sincs, mikor jártam ott utoljára. Évek óta nem tud lázba hozni, holott még a lakberendezés iránti érdeklődésem is az IKEA hazai megjelenésével függ össze. Besokalltam az egyre kelet-európaibb, egyre műanyagabb, egyre lehúzósabb stílustól, az ottani vásárlás és nézelődés szép lassan elvesztette számomra a kikapcsolódás-jellegét. Lettek konkurenciái is, de azokba az áruházakba sem nagyon járok. Ti szeretitek még?

2. Bútorhalmozás:

Fú, nagyon örülök, hogy ide eljutottam. Mondjuk, most, hogy írok róla, kicsit sajog még ennek a hobbimnak a helye, de jobb, hogy vége, illetve, hogy túl vagyok a túlkapás…