Az egyiket elvitték, a másikra lecsaptunk.
Az egyik
Ha három hónappal ezelőtt megkérdezi valaki, hogy keresünk-e eladó házat, őszintén válaszoltam volna, hogy nem.
Aztán egy pár napos, vendégházban töltött pihenés alatt bekattant valami, és az egyik délutáni szieszta után már hét lehetséges házjelöltet mutattam be a családnak.
Egy, azaz egy jelölt ment át a rostán. Még a gyerekek is azt mondták, hogy tegyünk egy próbát vele, nem baj, hogy két és fél órás az autóút oda - jó kaland lesz.
A tulajdonost csak félve mertük felhívni (vasárnap este volt), de felvette a telefont, készségesen megadta a címet - hozzátéve, hogy éppen takarítani fognak másnap, menjünk.
Húsvét hétfőn fogadott is bennünket.
Azzal, hogy fél órája aláírták a szerződést a foglalóról, így aztán, ha akarjuk, megnézhetjük belülről is a házat, de már eladta.
Csak kapkodtuk a levegőt, hogy hogyan került oda más vevőjelölt.
A házat pedig, mondanom sem kell, mint vérbeli mazochisták, megnéztük.
És beleszeretős volt.
Egy kívülről nagyjából semmilyen-lerobbant, maximum parasztház jellegű, belülről angolos eleganciájú, polgári stílusú művészlak.
Nekem ráadásul kívülről is tetszett.
Azóta sem tudom, hogy az elérhetetlensége, az elvadult-borostyános kertje vagy a belső terek elhanyagoltsága ellenére érezhető értelmiségi stichje fogott meg annyira.
Azonnal megvettük volna. (Az összes építész ismerős teljes joggal mondaná: na, ilyet nem teszünk!!)
Ott "rontottuk el", hogy a gyerekeknek a fent említett vendégházban húsvéti tojásvadászatot rendeztünk. Így a velünk egyszerre odarendelt vevő fél órával hamarabb döntött és foglalózott.
Sem árbeli ráígérés, sem annak emlegetése nem hatott a tulajdonosra, hogy mekkora erkölcsi nullaság ilyet tenni, pláne előzetes figyelmeztetés nélkül.
Szóval, nem lett a miénk.
Ahogy remegő kézzel kapcsoltam be a gyerek biztonsági övet, végig azon járt az eszem, hogy miért történik most ez velünk.
Közben befutott a harmadik odarendelt vevőjelölt... de azt hiszem, ő már látott ilyet, nem kezdett el jeleneteket csinálni, csak elfogadta a szituációt.
Visszamentünk tehát - kétszer két és fél óra vezetés a semmiért - a skanzenbe húsvéti nyulakat nézni.
Folyt. köv.
U.i.: Szándékosan nem illusztráltam a bejegyzést, illetve nem adtam meg a koordinátákat, mert amikor két hete elkezdtem megírni a történetet, és visszakerestem a hevenyészett képeket a mappából, ismét kisebb depresszív hullám kapott el... Ilyen ez a plátói ház-szerelem.
Az egyik
Ha három hónappal ezelőtt megkérdezi valaki, hogy keresünk-e eladó házat, őszintén válaszoltam volna, hogy nem.
Aztán egy pár napos, vendégházban töltött pihenés alatt bekattant valami, és az egyik délutáni szieszta után már hét lehetséges házjelöltet mutattam be a családnak.
Egy, azaz egy jelölt ment át a rostán. Még a gyerekek is azt mondták, hogy tegyünk egy próbát vele, nem baj, hogy két és fél órás az autóút oda - jó kaland lesz.
A tulajdonost csak félve mertük felhívni (vasárnap este volt), de felvette a telefont, készségesen megadta a címet - hozzátéve, hogy éppen takarítani fognak másnap, menjünk.
Húsvét hétfőn fogadott is bennünket.
Azzal, hogy fél órája aláírták a szerződést a foglalóról, így aztán, ha akarjuk, megnézhetjük belülről is a házat, de már eladta.
Csak kapkodtuk a levegőt, hogy hogyan került oda más vevőjelölt.
A házat pedig, mondanom sem kell, mint vérbeli mazochisták, megnéztük.
És beleszeretős volt.
Egy kívülről nagyjából semmilyen-lerobbant, maximum parasztház jellegű, belülről angolos eleganciájú, polgári stílusú művészlak.
Nekem ráadásul kívülről is tetszett.
Azóta sem tudom, hogy az elérhetetlensége, az elvadult-borostyános kertje vagy a belső terek elhanyagoltsága ellenére érezhető értelmiségi stichje fogott meg annyira.
Azonnal megvettük volna. (Az összes építész ismerős teljes joggal mondaná: na, ilyet nem teszünk!!)
Ott "rontottuk el", hogy a gyerekeknek a fent említett vendégházban húsvéti tojásvadászatot rendeztünk. Így a velünk egyszerre odarendelt vevő fél órával hamarabb döntött és foglalózott.
Sem árbeli ráígérés, sem annak emlegetése nem hatott a tulajdonosra, hogy mekkora erkölcsi nullaság ilyet tenni, pláne előzetes figyelmeztetés nélkül.
Szóval, nem lett a miénk.
Ahogy remegő kézzel kapcsoltam be a gyerek biztonsági övet, végig azon járt az eszem, hogy miért történik most ez velünk.
Közben befutott a harmadik odarendelt vevőjelölt... de azt hiszem, ő már látott ilyet, nem kezdett el jeleneteket csinálni, csak elfogadta a szituációt.
Visszamentünk tehát - kétszer két és fél óra vezetés a semmiért - a skanzenbe húsvéti nyulakat nézni.
Folyt. köv.
U.i.: Szándékosan nem illusztráltam a bejegyzést, illetve nem adtam meg a koordinátákat, mert amikor két hete elkezdtem megírni a történetet, és visszakerestem a hevenyészett képeket a mappából, ismét kisebb depresszív hullám kapott el... Ilyen ez a plátói ház-szerelem.
Egy ideig még biztos így fogjátok érezni:(, de olyan ígéretesek az előző bejegyzésben levő fotók. Várom nagyon a folytatást!:)
VálaszTörlésJólesik az együttérzés - a van hasonló sztoritok, nagyon örülnék neki. Ahogy beszélgetek másokkal, többnyire az derül ki, hogy van ilyen. Gyakran van ilyen...
TörlésJaj nekem is volt egy ilyen házszerelem! Azóta is emlegetjük.(Bár ott más oka volt, hogy nem lett a miénk.)
VálaszTörlésGyörgyi, és mi segített kigyógyulni belőle? Lett újabb házjelölt? (Bocs, csak most láttam a megjegyzésed; szinte soha nem kapok e-mail értesítőt valami rejtélyes okból.)
TörlésMég mindig keressük az igazit :)
Törlés