Ugrás a fő tartalomra

Ingatlanár-tárgyalás - I. rész (retrospektív)

Ma nem lesz szó semmiféle kényes témáról, mint a legutóbb. Ma könnyed lesz minden, mint egy vasárnap reggel (szerintem vagyunk egy páran, akik a zsigereinkben érezzük, hogy azt a számot egészen biztosan nem kisgyermekesek írták; a vasárnap reggel mint könnyed téma, atyaég. Világos, hogy a dal egy szakításról szól, de egyáltalán: a hasonlat ötlete hogyan merülhetett fel?!). Illetve, dehogynem kényes ügyről fogunk beszélni: a pénzről.


Térjünk rá arra, hogyan is bonyolítottuk életünk első ingatlanvásárlását - materiális szinten. Menjünk hát vissza az időben 2017. májusára.

Azért is gondoltam, hogy meglesz ez a ház, mert a házmustra reggelén mindenki akkor ült be az autóba, amikor kellett, és döngettünk szépen az autópályán a cél felé.

Aztán összevesztünk az M7-esen. Azon, hogy kell-e nekünk valamiféle közös, sziklaszilárdan képviselt, végigvitt ártárgyalási stratégia. Nem volt finom. Nagyon sz@r volt.

Az út végén kicsit el is tévedtünk, de a tulajdonos segített odatalálni. Amikor visszanézem az aznap rólam készült képeket, látom ennek a nyúzottságát az arcomon. A stresszt, nem a felszabadult örömöt. De meglett, és ez a lényeg. Azt hiszem.

Egyébként az eladók egy nagyon kedves család, és abszolút részletesen vezettek körbe, meséltek a házról stb. (Lássuk a kontrasztot az első, kudarcba fulladt házmustrával.) 

De, hogy visszatérjek az anyagiakra: miközben megvannak a magam gátlásai, azért egyre jobban zavar ez a rohadt nagy patriarchátus, ami annyira jellemző kis hazánkra. 

Tehát, hogy az árról - és minden lényeges dologról - a férfiak tárgyalnak. A megszólítástól kezdve ("Palikám", "Józsikám") a testbeszéden át (kézfogás!) minden arra utal, hogy a nő mint kellék van jelen; bólogathat, szótlanul figyelhet, meg, mit tudom én, tölthet ásványvizet. Na, ilyenkor szoktam én - nyilván rettentő szimpatikus módon, de pont nem érdekel - kezembe venni a gyeplőt, és elkezdeni kérdezni, vitatkozni vagy provokálni. Pimaszul és idegesítően - minél jobban látom a hatást, annál inkább.

Olyannyira, hogy az eladó megkérdezte, hogy mi a _valódi_ foglalkozásom, mert az nem létezik, hogy én egyszerűen csak (!) egy ________ [bölcsész végzettséggel rendelkező, iskolában is munkálkodó egyén] legyek - ezzel az arroganciával, tette hozzá nyilván magában. 

Ezt azért elég nehezen veszem bóknak. 

Pedig a koreográfia szerint ilyenkor nagyon kell ám mosolyogni.

Akkor lennék nagyon büszke, ha a fenti stílushoz kellő diplomáciai érzék is társulna nálam, és elmondhatnám, hogy megnyertem a csatát. Ezzel szemben azt hiszem, az erőszakosságom, illetve igenis: a közös taktika hiánya miatt buktunk párszázezer forintot, amit kellő puhítással még le tudtunk volna esetleg alkudni.

Érzékeny téma ez: ugye, a második ingatlannál már sokkal okosabb lenne az ember. Ugyanakkor, tudván, hogy a miénk nagyon alacsony árfekvésű ház, nem gondolom, hogy milliókat lehetett volna lefaragni; realisztikusan, kb. 10%-ot sikerült.  


Hogy vidámabb részletekre is kitérjünk, egy dolgot biztosan tudtam: hogy nem szeretném, ha másé lenne a kert aljában húzódó nyárerdő és a mögötte elterülő termőföld. Úgyhogy, amikor úgy láttam, hogy valószínűleg nem fogunk tudni összegben lejjebb menni, valahogy belealkudtam azokat is az árba. Ezen a ponton tapintható volt a levegőben a feszültség és az értetlenség, de ma már végtelenül szórakoztatónak találom az egész helyzetet. 

Két városi figura (akiknek szemmel láthatóan lövésük sincs arról, hogy mi az az "aranykorona", de még arról sem, mennyi az az "egy hektár") tárgyal az őstermelő földtulajdonossal, és az asszony (emberek: érezzük ennek a súlyát!) éppen ajánlatot tesz a földre.   

Előttem van L. arca, ahogy kimeresztett szemekkel, némán artikulálva kérdezi tőlem az eladó háta mögül:

- Miért. vesszük. meg. a. szántót? meg. az. erdőt?

Ööö... azért, hogy a miénk legyen. :-) :-) 




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

Saját kútfő (1. rész)

Megvettük a házat másfél évvel ezelőtt, és annyira naivan bólintottunk egy csomó hiányosságára, hogy ma már csak mosolyogni tudok rajta. Derékmagasságig vizesedik a fal? Semmi gond, majd ezzel kezdjük! Lóg a nyári konyha ajtaja a zsanérról? Hát, igen, érthető, nem mai csirke már. Nincs teteje a kútnak? Persze, azt sem fogjuk így hagyni. 

Hogy is hagynánk így.
Ez a csillogó szemű, felújításra kiéhezett, elhamarkodottan sokat vállaló hozzáállásom - a korlátozott anyagi lehetőségekkel párosítva - azóta sok fejtörést okozott saját magamnak, de szerencsére, a kút még a könnyebben teljesíthető feladatok közé tartozott. És már nagyon bökte a szemem a téglákkal lenyomott, ferdén odacseszett ráhelyezett paladarab is.
"Csak" anyag kellett hozzá - és ember. 
Mondom, naïveté...
Volt terv a fejemben, le is rajzoltam filccel, khm, perspektivikusan, egy darab papírra, aztán finomítottam rajta, győzködtem a kiszemelt embert, hogy menni fog ez neki, a gyerekeket pedig minden sétánál figyelmez…

Hidegburkolat: a győztesek I.

Vettem a bátorságot: a házban egyik este a telefon kijelzőjén látható kép alapján választottam ki a fürdőkbe kerülő padlólapok közül a két befutót úgy, hogy nem láttam őket bemutatóteremben. Merész, majdhogynem vakmerő módszer, ugye? 

Csak saját felelősségre szabad ilyet csinálni! 
Nem nagyon okos dolog akkora horderejű döntést, mint amilyen az éveken át nézendő hidegburkolatok kiválasztása, online meghozni, de az a helyzet, hogy az előző burkolatos bejegyzésekben (1. rész & 2. rész) taglalt, bemutatótermekben gyűjtött inspirációkat így absztraháltam (vagy mi), a rendelési idők miatt ki akartam mondani az utolsó szót és hát, állati jó szemem van. Nem bántam meg a választásaim, sőt. 
Tudtam, hogy szofisztikált, időtálló, nem vibráló, nem túlzottan markáns vagy túl divatos mintájú, alapszínüket tekintve mindenképpen világos lapokat akarok (a fő fürdőszoba eléggé sötét), ha lehet, kis csavarral, mert a visszafogottan vízparti stílusú nyaralóba ez belefér. Így lett egy pici poén is, és…