Ugrás a fő tartalomra

Önerőből

Fú. Itt ülök, a konyhában, hajnali négykor, mert az előbb azt álmodtam, hogy valaki olvasta a blogon a ház történetét, beleszeretett, és mindenáron meg akarta venni. A nemleges válasz után lett csak igazán filmszerű a történet, mert engem elkábított, a házat kvázi elbitorolta, és csak a helyi ismeretségek felhasználásával, furfanggal és fizikai erőszakkal tudtam visszaszerezni az ingatlant. Na, akkor ezzel csináljunk valamit, Sigmund.


Esküszöm, hogy be vannak fizetve a közüzemi számlák. ;-)

Mindjárt vissza is megyek aludni, csak előbb pár adalék még.

Mikor fogok bejutni végre, lakberendezni?

Annyira sokat vagyunk kint a kertben (ennek kb. 70%-a munka, 30%-a pihenés), hogy per pillanat egyszerűen nem marad időm és erőm rá.

A diófák (Diófa Numero Uno, Dos y Tres) levelei pedig egyre csak hullanak. És még hogy fognak!

Legutóbb elvittem a vaslámpákat, erre a szerelőember mondta azt a telefonban, hogy "be van havazva," nem tud most jönni, de, idézem, "oda fogok érni valamikor, csak azt nem tudom megmondani, hogy mikor." 

Okés. 

Illetve, nagyon nem okés. 

Szervezem valaki mással, de ez mind-mind csúszás, vagy, hogy ezoterikusan fogalmazzak, mind-mind türelemre tanít. Mantrák mostanában:

Nem lehet mindent egyszerre.

Nem egyemberes munka. 

Ja, és:

nem tudok villanyt szerelni.

Hogy átfordítsam pozitív diskurzusba, itt a lista arról, hogy mit végeztünk el önerőből a nyáron (némelyik része ismerős lesz):
  • készítettem bodzabogyószörpöt és -lekvárt körtével (miért veszünk bármi ilyesmit a boltban? rém egyszerű, filléres tétel, elképesztően finom és teljesen bio-);
  • megszüntettem egy komplett szemétdombot;
  • a különböző ólakból és tárolókból likvidáltam irdatlan mennyiségű lomot: volt, amit szelektíven gyűjtve, volt, amit égetve;
  • a 3000 m2-en módszeresen körbejárva megnyirbáltam annyi bokrot, amennyit csak tudtam;
  • kitakarítottuk és átrendeztük a verandát (mondjuk, most újra kupi van, legközelebb meg kell csinálni, mert nagyon jó érzés, hogy milyen tágas);
  • szereztem egy komposztálót, és elkezdtük használni;
  • többször takarítottam a padláson (fent jártunk fénypászmát keresni E.-vel <= Harcos Bálint: Petya és Tulipán): ez sem lesz egyszerű történet;
  • a középső szobában kiürítettem az egykori konyhaszekrényt (ronda, vaj- és mentaszínű farost-: meg kellene szabadulni tőle), így most már csak a Vitorlásban tároljuk a ruháinkat;
  • lefestettem egy polcot, és kiraktam a retro kerámiákat;
  • megszereltettük a lógó konnektorokat;
  • lefestettük a kiskaput (még nincs teljesen kész) és a postaládát;
ez nem a selyemfényű zöld, ez egy eléggé gáz szín, de rozsdára kenhető (Alkyton márkájú), és amíg ez a kapu marad, jó lesz
  • írtam ütemtervet, hogy milyen munkákat kell elvégezni a fagyok előtt: ezek közül a kút-tető elkészíttetése az egyik legfontosabb, nemsokára írok a kis kálváriánkról.

Az a két balatoni úszás, amit most, szeptember közepén volt szerencsénk átélni, minden cipekedést, gereblyézést, levélhordást, hideg konyhát, fájó, feltört tenyeret (most akkor az van), kihagyott koncertet, szúnyogcsípést, autópályán araszoló forgalmat, nyomorult sávelhúzást megért. Nagyképűség nélkül mondom, mert engem is meglepett: többször meglegyintett az érzés, hogy most nem szeretnék cserélni senkivel.


Szép álmokat!






Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Selyemfényű zöld

Egy hónapig voltunk egyhuzamban a háznál, tegnap jöttünk haza. Most szinte folyamatosan jár a mosógép - az eszem pedig azon, hogy vissza akarok menni, hahaha.

Eléggé szuper volt, pedig nincsen különösebb infrastruktúra azóta sem. A kertben kicsit vitatkozunk az egy darab csíkos függőszéken, a házban ez idő alatt minimális fejlesztés történt, mert még mindig nem biztos, hogy felszabadulnak azok a súlyos összegek, amelyek nélkül nem képzelhető el komoly felújítás. De nem érdekel.
Azt az utat követem, hogy a saját erőmből dolgozom, amennyit tudok. Ez nem kerül semmibe, és nem kell folyton egyeztetni mással. Viszont jó kemény vagyok magammal. Három évet adtam arra, hogy eltüntessem a lomokat (ezt vic-nek írtam is már): mivel a ház 90+ éves, ez évente harminc év felhalmozott cuccától való megszabadulást jelent. Pretty good.
Negatívumok:
- (még júliusban) sok szúnyog: csak úgy lehetett meginni a reggeli kávét a verandán, ha égett a citronella gyertya és be is fújtam magam szúnyogspray-vel;
-…

Venni vagy bérelni? - avagy: kell-e saját nyaraló? (2. rész)

Legutóbb jeleztem már, hogy ez hitvita-jellegű kérdés; olyan, amelyről egyesek kommentháborúkat szoktak vívni, míg mások egy vödör pattogatott kukoricával az ölükben nézik a meccset...


A különböző befektetési tanácsadó oldalak nagyrészt egyetértenek abban, hogy a víkendház, akármilyen alapos anyagi megfontolás eredményeképpen vesszük is: luxuscikk. Mindig drágább lesz, mint időszakosan bérelni egy házat: magas az alapára, és miután megvettük, szépen, sorban jelentkeznek a  rejtett költségei, amelyekkel vagy kalkuláltunk előre vagy nem (viharkár, tyúkól-bontás, Józsi bácsi gondnoki díja, Gizi néni fizetsége a kertészmunkákért, konyhafelújítás, lötyögő konnektor cseréje, nélkülözhetetlen kerti eszközök garmadája, anyámkínja).

A kérdés az, hogy az imént említett komoly anyagi áldozatokat és a többi - ha úgy tetszik, érzelmi - tényezőt összegezve megéri-e nekünk birtokolni az adott ingatlant.

Most arról írok, szándékosan kendőzetlenül sorolva az összes szempontot, hogy mi milyen célból vá…

Plátói szerelem I. (#házak)

Ha van valami, aminek feketeöves nagymestere, örökös világbajnoka vagyok, akkor ez az. Irtó jó szemem van ahhoz, hogy tizenkétezer-kilencszáznyolcvan ingatlanhirdetésből kiszúrjam azt az egy különleges házat, amelyikbe majd nagyon bele tudok szeretni. És amelynek a nem-birtoklása nagyon fog majd fájni. Lamentáló-retrospektív poszt, a végén pozitív perspektívával.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szenvedésteli periódusaim lesznek, furcsa is átélni őket nekem, aki életem összes traumája után egyféle nem voltam sosem: depressziós. Ez nem az, de hullámokban hasonló - és nagyon nem jó.
Ijesztő ennyire fixálódni valamire. 
És, basszus, az ember évekig tudja csinálni (per definitionem). 
Racionálisan tudja, hogy már nem kell neki és nem is lesz az övé, emocionálisan azonban még nem tudja lezárni.
Az összes platonikus érzelemmel kapcsolatban a leszokás rögös útján haladok; sokat segítenek a kávézáskor olvasott velős mondatok.
"Az idő értékes. Okosan pazarold."
Vegyük például azt a…