Ősz Zebegényben

Az őszi szünet első napján Zebegénybe utaztunk emeletes vonattal, hátizsákkal és az addigra elengedhetetlenné vál(l)t Flector Forte krémmel, valamint hatszáz másik emberrel együtt, akik pontosan ugyanezt az úticélt tűzték ki előző este. 

Szerencsére, ők azután nagyrészt a hegyoldal felé vették az irányt.

Én rétesezni akartam, illetve évek óta szerettem volna megnézni a Szőnyi István Emlékházat, és most végre sikerült. Utóbbit mindenkinek melegen ajánlom, a külön megnézhető kisfilmmel és a Mr. Schwarz-hasonmás macskával együtt. 

Az előbbit, a rétesházat többszöri próbálkozás alapján egyébként nem annyira; igazán nem akarom leszólni, és lehet, hogy csak én vagyok végtelenül elkényeztetve, de a falunkban olyan mennyei réteseket szoktunk kapni, hogy -- amikor éppen levegőt kaptam az eszeveszett fájdalomtól -- kifejezetten gyengének éreztem a felhozatalt (meg túlságosan sósnak, a tölteléket túlfőttnek stb.). Úgyhogy, lehet, hogy monopolhelyzetükben inkább ők vannak elkényeztetve (kb. mindig kilométeres a sor előttük).

Vannak -- a pszichémmel kapcsolatosan nyilván érdekes részleteket sejtető -- vonzalmaim, amelyekről olykor a blogon is szoktam mesélni, ilyen például

1. a hangszer-,

2. a tájház- és

3. az emlékház-

fetisizmus mániám. 

Volt is egyszer egy ki nem beszélt, engem azért persze, mélyen traumatizáló félreértésem valakivel, akinek -- egy ideig úgy éreztem -- annyira jó lett volna megmondani az igazat, miszerint "Don't worry. It wasn't about you. It was only about your... instrument." :P Na, de hagyjuk, mert erősen konyha-freudizáló lenne, ha folytatnám (már most is az).

Miközben elméletben markánsan elítélő véleményem van a kultusznak arról a formájáról, amikor egy írónak vagy költőnek a magánéletét firtatják, intim leveleit közlik újra, vagy a lakhelyeit látogatják végig, nem pedig a nyilvánosságnak szánt életműve, azaz

a szövegei alapján ítélik meg, 

a valóságban mégis időről időre lenyűgöz, ha láthatom egy-egy alkotó egykori tárgyi környezetét. Lubickolok az utánozhatatlan atmoszférában (#genius_loci). Nagyra tartom, ha a bútorok és festmények is megmaradtak, és hozzáértő kezek rendezték őket össze. (És hát, tegyük hozzá, a falubeliek biztosan oda is járultak a nagy művész házához egy-egy ritkasággal.)

Asztalos Sámuel, a neved és a széked is nagyon szép

Van abban valami elképesztően izgalmas, ha ugyanazokat a hétköznapi rekvizítumokat nézhetjük meg, ráadásul ugyanott, ahol az adott művész élt. Pláne, ha ilyen jó festő, mint Szőnyi, és ha a hely ilyen szép, mint Zebegény. Azt hiszem, ilyenkor abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy közelebb kerülünk a titokhoz: ahhoz, hogyan lesz (festék)porból és oldószerből művészet a vásznon.

Külön érdekes, hogy éppen egy nappal a kirándulás -- és '56 évfordulója -- előtt magánleveleket fordítottam az ötvenes évekből, és teljesen a hatásuk alá kerültem (miközben, természetesen, a kétségek is ott voltak a fejemben, hogy ezt vajon mennyire szabad). Mostanában ez volt a legérdekesebb szellemi feladat, amit kaptam, többször igazi flow-élményt adott. Ez a vers- és fotógyűjtemény pedig nagyon megindító. Sokat gondolkodtam azon, kinek milyen sors jutott akkoriban (ünnepelt vs. elfeledett művész és egyebek).

Az őszi szünet tehát igen jól kezdődött -- később pedig, teljesen véletlenül, a tájház-imádatom is megtalálta a tárgyát; erről írok legközelebb.