Lomi 2021

Mindig megszerkesztem a saját szövegeimet, ezért sokszor feszengősebbek lesznek, mint ahogyan szeretném. Most viszont úgy döntöttem már a címnél, hogy szabad nekem a lomtalanítás helyett ezt a rövidített alakot használni, ha úgy tetszik. Lazuljunk le. El. Whatever. :)

Ma nem várható a filozofikus Jaggerről való elmélkedés, mint a múltkor, csak el akarom mesélni, milyen klassz élmény volt a vadászat, éppen úgy, mint tavaly. Pedig a zománcozott lavórt még ott is felejtettem.

***

Biztosan a szegényes kis életemről árulkodik, de ha egyszer így van, mondjuk ki: régen éreztem már magam ennyire jókedvűnek és felszabadultnak a kerületünkben, mint a lomtalanításkor. Nem vagyunk egyformák: kinek a terasznyitás, kinek az FKF lakossági akciója, ugye. Este nyolcra letörölhetetlen vigyor ült az arcomon, és még folytattam volna a gyűjtést, ha nem fájt volna eszméletlenül a derekam.

Miközben üvöltő társadalmi különbségekről szól ez az esemény is, mint majdnem minden ebben az országban (ld. a csórók szelektálják és összeszedik a burzsoá levetett cuccait), van benne egy olyan illúzió, mintha tudnánk párbeszédet folytatni egymással. Mintha tudnánk osztozni. Mintha közös célunk lenne menteni a menthető szépségeket. Mintha nem fojtanánk meg egymást egy kanál vízben.

Ennek eléggé beszédes szimbóluma a kukák tetejére kikészített porcelán stb., amiket -- azt hiszem, idén értettem meg -- a teledobált autóikkal nem tudnak vagy nem akarnak elvinni a vasgyűjtők, de sokszor figyelnek arra, hogy ne törjék őket össze.

A kisfiamnak és nekem többször segítettek a portyázók, amitől először mérhetetlenül zavarba jöttem, aztán el mertem fogadni. Merthogy mind po(r)tyázók vagyunk erre az egy estére. (Yes, we are.)

Végül még az is bejött, ahogyan időnként beszólogattak a lomizós társaim, pedig én aztán elképesztően rosszul tűröm az ilyesmit, 

a bók azonban a zsákmánynak szólt. 

No, és a teherbíró képességemnek, de persze, ők nem tudják, hogy pár hete kis túlzással egyedül hordtam el egy komplett tyúkólat, szóval, az a helyzet, hogy egy koloniál állólámpa, egy miskakancsó meg egy virágtartó polc meg se kottyant. #kismiska

Mégis belecsúsztam a fejtegetésbe, bocs, pedig nem akarok nagyon rózsás képet festeni. A gumikesztyű és a fertőtlenítő spray igen jól jött volna, de persze, otthon felejtettem őket. Minden pozitívummal együtt mindig iszonyatosan sok a kosz, a pazarlás, a törött üveg, nem ritka a durvaság (ha jól értettem, a hangoskodás miatt vízzel nyakon öntötték felülről az egyik társaságot -- no comment), de pár óráig részt venni benne akkor is jó volt. 

Éltek az utcák és gyönyörűek voltak a házak. Megkockáztatom: végre őszintén vidámak voltak a magyar emberek egymás társaságában.

És hogy miket találtunk? Tudom, hogy ez érdekel igazán titeket, hát, tessék egy kis ízelítő. 

Semmi kivetnivalót nem találok a dzsuvás cuccok gyűjtésében, de azért ez a kék színű, fakkos valami valódi határeset volt. :D Mindenesetre, nagyon ki fogom suvickolni.

A retro búrákat szeretem, sokkal többre tartom őket, mint a mai obis/praktikeres társaikat.

Ahogyan a bennem élő, jól nevelt kislány mondaná: a textilt, a ruhaneműt, más ember étkészletét aztán végképp nem és nem szedjük fel az utcáról. Mint láthatjátok, idén tettem néhány kivételt. #rosszkislany

Találtunk még képkeretet, karnist, legalább száz papírszatyrot (utálom megvásárolni, használni viszont szeretem őket, úgyhogy nagyon jól jönnek), egy óriási pöttyös labdát, sok vödröt (szintén folyton kell a háznál, és fölöslegesen dobálunk ki mindig egy ezrest értük), 

kis sámlit, régi kottát, teáskannát a virágoknak, különféle akasztókat.

Még korábban egy pávás szőnyeget (az eredeti szabály szerint szőnyeget sem lomizunk, az is visszataszító dolog),

fémdobozokat, üres rajztömböt, bútorok mozgatásához görgőket, egy sarokba tehető állópolcot és széket.

A könyvekkel és a lámpákkal idén nem volt szerencsénk, de nem baj. Így is sikerült becserkészni néhány jó eséllyel hamarosan kedvenccé váló tárgyat, és ez éppen elég.