Gyerekkoromban volt egy fix kör, amelyiken rendszeresen végigbicikliztünk, és ennek volt egy állomása, egy telepített fenyőerdő, amelyikről éveken át az a hír járta, hogy ki fogják vágni. A rettegés, hogy eltűnik a legkedvesebb játszóterem és az éppen tetőfokára hágó indiánregény-rajongásom eredményeképpen kb. naponta éltem át azt, hogy az egyik utolsó mohikán vagyok, és elveszik a földemet a fehérek.
Idén szinte biztos, hogy megint nem lesz tengerpartozás, ezért figyelni akarok arra, hogy rendszeresen járjunk a környékbeli erdőkbe kirándulni. A sajátunkat, ami nagyon kicsi, persze, rendszeresen megnézzük és meghallgatjuk*, de fel is kéne kerekedni.
*Esténként kb. a legjobb élmény az, amikor a madarak dalolásznak, főleg eső után, amikor végre csend van. A rengeteg emberi zaj megtanított még jobban értékelni mindezt.
 |
| poszter a középső szobában |
Gyerekkoromban úgy legóztam, hogy közben szólt valamelyik lemez vagy később kazetta. Nyilván innen eredeztethető a zenerajongásom is. (Nahát, hogy az LGT néhol mennyire emlékeztet a Chicago-ra... 🤭🤓) Az LP-k borítóiból készíteni fogok egy installációt valahová a házba. (A Vuk és a Bambi szerintem teljesen félresikerült, sokféle szorongást keltő mese, bár egy célt biztosan elért: a simabőrűek indokolatlan erdőirtásait és a vadászatot azóta is gyűlölöm, és remélem, ezt a gyerekekbe is sikerült beleplántálni.)
Nagyon szeretjük nézni a YouTube-on is megtalálható netflixes Attenborough-kat; igazi "quality content" nem elhanyagolható edukációs eredménnyel. Minden alkalommal megértek valami újat én is.
A halványkék és sárga íriszek óráról órára nyílnak ki, ezek még a néni ültetései, mellettük pedig azok is kibújtak, amiket Borágó adott nekem (újra köszi).
Megjegyzések
Megjegyzés küldése