Kapaszkodók

Nem volt elég jó az április, pedig megérdemeltem volna, hogy szuper legyen.

Voltak benne emberileg nagyszerű, megható, támogató pillanatok, a szülinapomat szerencsére a legfontosabbakkal töltöttem, de sokkal kevesebb stressz járt volna*, és akarhattam én ezt, ha a körülmények pedig nem akarták.

*Nem jár semmi, bla, bla. 

You can't always get what you want, bár jobban örültem voltam, ha a Rolling Stones inkább nem írja meg, a Dr. House pedig nem dolgozza fel ezt az örökbecsű számot, folyton emlékeztetve az emberiség nagyobbik részét a saját nyomorúságára. :P

Amikor még -- több mint egy évtizede -- nagyon menő volt blogot írni, akkor is megőrültem a dicsekvő felhangoktól. Ma az Instagramon megy ugyanez, de persze, az is igaz, hogy nagyon nehéz nem laposan vagy túlszerénykedve írni mindenféléről, ha ezt az elemet -- ti., hogy nekünk milyen klasszul áll a szénánk, és hát, nyilvánvalóan azért, mert jól csináljuk a dolgainkat -- szándékosan kihagyjuk.

Egyébként tök jó kedvem van és nem nyafogni jöttem :D, csak tisztességtelenül óriási részt takarnék ki, ha ezt nem írtam volna le.

Mivel D. Attenborough-nak tegnap volt a születésnapja, gondoltam, bevezetem E.-t az életművébe, ami már az én gyerekkoromban, a nyolcvanas években is elképesztő volt, imádtam nézni a filmjeit.

Nos, ti ezt ne a "D. A. top 5 pillanata" c. gyűjteménnyel kezdjétek a YouTube-on, mert kicsit horrorisztikus és elrettentő (E. elkerekedő szemmel nézte a beletekerés ellenére folyton felszakadó flesh-t és a mellé áradó vérfolyamot, nem győztem elnézést kérni tőle...), mindenesetre, a lényeg, hogy korrigáltam a hibát, és estére megtaláltam a Galapagos-opuszt: ez viszont elképesztően gyönyörű, lenyűgöző és még úgy is fantasztikus élmény lesz, hogy kb. negyedórányi etapokban tudjuk nézni, annyi a fordítanivaló és a felmerülő kérdés. Csodálatos.

Elkezdtünk egy sziklakertet építeni a gyerekekkel. Szerintem jó lesz, bár messze még a vége, de pont ez a kikapcsolódás benne.

Végre beszereztünk egy szerszámtartó cuccot az Aldiból, zongorázni lehet a különbséget a korábbi állapotok és az új rendszer között. Tudjátok, vannak a kis, 

idegrángást okozó, 

mindennapi problémák (angolul: pet peeves), amiket azért többnyire meg lehetne oldani, mit tudom én: nekem ilyen, 

ha egy férfi fekete, trottyos nadrágot barna (neadjisten: hegyes orrú) cipővel hord, 

ha a slag össze van gabalyodva,

ha valaki belöki a mélyhűtő ajtaját, és az visszarúg, majd nyitva marad,

ha hozni kell a szerszámosból egy 

gereblét vagy (vas)vellát, 

és át kell bukdácsolni az ide-oda boruló kapákon és lapátokon.

Ez utóbbit tudtuk kiküszöbölni ezekkel a felcsavarozott tartókampókkal.

Az előszobát fél óra alatt legurítottam kőbalzsammal; a képen látszik, hogy a szegőléc mellett már kezeltem, alatta három sorral akkor éppen még nem.

Szerencsére nem felejtettem el teljesen biciklizni, bár az egyensúlyérzék tényleg meglepő módon romlik az idővel. R.-rel is mentünk, illetve voltam egyedül egy iszonyú jót tekerni a Margitszigeten, ahol reggel 7:40-kor már rendes élet van, és egyáltalán nem csak a futók miatt. Majdnem elfelejtettem mondani, hogy nekem van a legjobb pumpám a világon, hehe.