Ugrás a fő tartalomra

Lomtalanítás 2020

Megint visszafelé haladok az időben: ez a szuper gyűjtésünk még akkor történt, amikor nem világméretű járványról volt szó. Az egyik utolsó gondtalan esténk volt, mondhatni.


A kerületünkben minden évben figyelem az évente egyszer legálisan utcára hordott tárgyakat (bútormániásként nem bírok nem odanézni), de egyrészt nekem is volt egy minimalista fordulatom, és óvatosabb lettem az esztelen halmozással kapcsolatban, másrészt emlékeim szerint az elmúlt pár évben az egyre erősödő tendencia az volt, hogy napokkal előbb megjelentek a lomisok, krétával felrajzolták a felségterületüket, a lomtalanítás napján pedig kiváló érzékkel, hangos perpatvarok közepette lefoglalták a legmenőbb cuccokat, majd azokat tőlük lehetett megvásárolni
 
A gyerekeknek gyártottam is elméleteket arról, hogy végtére is társadalmilag - vagy mit tudom én, milyen szempontból - jól van ez így, hadd éljenek meg belőle, ez nekik így is egy _megalázó, durva_, sokat utazós, hosszú, munkás nap, a mi lakásunk pedig úgyis túlzsúfolt, ne irigyeljük tőlük ezt, mondta anya sárgán az irigységtől.

És akkor idén máshogy volt minden. Nem tudom, miért, de az történt, hogy vittük a saját lomjainkat, és már első körben láttam egy árválkodó retro asztalkát, aminek a lomisok általi otthagyása valahogy nem illett a képbe. Őt még én is ott hagytam, mert nem annyira szeretem ezt a stílust (természetesen, azóta ezerszer bántam meg, a Vitorlás szobába nagyon passzolna), de a következő körben már a kisfiam talált három, tökéletesen működő játékot, én pedig egy olyan fa virágállványt, amilyet mindig is akartam, és akkor mindkettőnket

elkapott a kincsvadász láz.

Tök sötétben, kb. nulla autósforgalom mellett, eső után, a többiektől tanulva (spontán összeverődött értelmiségi csapatok fejlámpával könyveket kutattak, párok kerestek cuki ülőkét a pult alá, magányos emberek kék ikeás válltáskával a porcelánokra utaztak) legyőztük a primér szégyenérzetet, nekieredtünk és rávetettük magunkat a zsákmányra.

Nem mindent fotóztam még le, hamarosan elő fognak kerülni szépen, sorban. A komplett házat lazán be tudtam volna rendezni onnan; képek, díszek, polcok, fogasok inkluzíve.

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ahelyett, hogy valamilyen szervezett formában ezek a kincsek eljutnának a rászorulókhoz, bedarálja őket a kukásautó a következő hajnalban. Idén valahogy iszonyú mennyiségű tökéletes állapotú bútor, lámpa volt kint a lomisok hazamenetele után is, ami hatalmas mértékű, felelőtlen pazarlás. Zéró "zöld" szemlélet, tényleg, akkor is ki merem mondani, ha most én is ezt a formát választottam az Oltalom Alapítványnak való adományozás helyett. 

Ezeknek a tárgyaknak, polgári relikviáknak a maradékát "szükséglakások" berendezése után galériákban és lerakatokban kéne mutogatni, illetve árulni. Alig néhányat tudtam megmenteni, azaz egy-két tömb távolságból hazacipelni. 

Találtunk még egy csodás tejüveg-réz lámpát, ami annyira finom darab, hogy nem is tudom, épségben el tudom-e hozni ide, a házhoz, ezenkívül

- 4x LEGO-alaplapot;
- egy Würtz Ádám illusztrálta János Vitézt;
- óriási kaspókat;
- fa- és fémdobozt;
- fa játékkonyhát;
- rattan babakocsit;
- képkereteket;
- originál csomagolású pólókat (ezt, mondjuk, végképp nem értem, és nem is szabályos amúgy, ezer darab volt kb., és irtó jó fej vagyok, amiért nem írom ide, melyik cég promópólói voltak).

Szerintem fertőtlenítő (le)mosás után ezeket bűn lenne nem használni.

A kedvenc pillanatom mégis az volt, amikor másnap reggel, autóval beszorulva a kukásautó mögé, megláttam, hogy az egyik szomszédunk last minute lehozott egy kis kovácsoltvas virágállványt/újságtartót,  kipattantam az autóból, odaköszöntem Á.-nak, aki méla fintorral végigmért, majd széles mosollyal megkérdeztem az FKF Zrt. munkatársát, hogy ugyan, kiszedné-e nekem azt a kis akármit a darálóból annak beindítása előtt, és ő végigmért, majd széles mosollyal

igennel válaszolt.

Azóta fatárolóként funkcionál (az állvány), és imádjuk.






Megjegyzések

  1. Húúú, jobb lett volna ezt a bejegyzésedet nem elolvasni. Belefacsarodik az én szívem is, hogy a még sok évig jól használható dolgokat bedarálják.
    A lomis lelkemmel én is gyakorta megállok a házunkhoz közeli konténer mellett, amikor azt látom, hogy egy meghalt rokon után az örökösök mi mindent zsákolnak be, amit persze rögtön szétszakít az első korareggeli kíváncsi arrajáró, és a nap végére már csak a porba taposott családi képek, meg a név, lakcím alapján beazonosítható képeslapok jelzik, hogy ki halt meg a szomszédos bérházban. Őrzök régi NDK-s nagyméretű albumot, leporellót, utazások alkalmával üresen hagyott képeslap gyűjteményt, amit bezacskózva találtam. A hátramaradó rokonok az ilyen dolgokat bevihetnék egy könyvtár előtéri asztalára, ahonnan az "ingyen elvihető" tábla elé téve sokan boldogan vinnének haza ilyen és ehhez hasonló "kincseket".

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Éva, tényleg rokonlelkek vagyunk: leírás alapján is nagyon tetszik a gyűjteményed és a könyvtáras ötleted szintén. Jó volna nem évek múlva megtalálni az újrahasznosítás módját, csak a járvány ennek sem kedvez. Döbbenetesen sok érték van a kupacokban, becslésem szerint akár 50% is lehet..

      Törlés
  2. Hűha! :)
    100%-ig egyetértek.
    Kincset keresni, antikváriumból könyveket vadászni, bolhapiacozni, minden fajtája pompás! :)
    Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Arról nem is beszélve, hogy ha ilyen módon rendezhetnem be a házat, a szemét is kevesebb lenne, ráadásul kevesebbet költenék, szóval win-win. (Bocs, még nem tudok rendesen fogalmazni. 🙂)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

Hidegburkolat: a győztesek I.

Vettem a bátorságot: a házban egyik este a telefon kijelzőjén látható kép alapján választottam ki a fürdőkbe kerülő padlólapok közül a két befutót úgy, hogy nem láttam őket bemutatóteremben. Merész, majdhogynem vakmerő módszer, ugye? 

Csak saját felelősségre szabad ilyet csinálni! 
Nem nagyon okos dolog akkora horderejű döntést, mint amilyen az éveken át nézendő hidegburkolatok kiválasztása, online meghozni, de az a helyzet, hogy az előző burkolatos bejegyzésekben (1. rész & 2. rész) taglalt, bemutatótermekben gyűjtött inspirációkat így absztraháltam (vagy mi), a rendelési idők miatt ki akartam mondani az utolsó szót és hát, állati jó szemem van. Nem bántam meg a választásaim, sőt. 
Tudtam, hogy szofisztikált, időtálló, nem vibráló, nem túlzottan markáns vagy túl divatos mintájú, alapszínüket tekintve mindenképpen világos lapokat akarok (a fő fürdőszoba eléggé sötét), ha lehet, kis csavarral, mert a visszafogottan vízparti stílusú nyaralóba ez belefér. Így lett egy pici poén is, és…

Saját kútfő (1. rész)

Megvettük a házat másfél évvel ezelőtt, és annyira naivan bólintottunk egy csomó hiányosságára, hogy ma már csak mosolyogni tudok rajta. Derékmagasságig vizesedik a fal? Semmi gond, majd ezzel kezdjük! Lóg a nyári konyha ajtaja a zsanérról? Hát, igen, érthető, nem mai csirke már. Nincs teteje a kútnak? Persze, azt sem fogjuk így hagyni. 

Hogy is hagynánk így.
Ez a csillogó szemű, felújításra kiéhezett, elhamarkodottan sokat vállaló hozzáállásom - a korlátozott anyagi lehetőségekkel párosítva - azóta sok fejtörést okozott saját magamnak, de szerencsére, a kút még a könnyebben teljesíthető feladatok közé tartozott. És már nagyon bökte a szemem a téglákkal lenyomott, ferdén odacseszett ráhelyezett paladarab is.
"Csak" anyag kellett hozzá - és ember. 
Mondom, naïveté...
Volt terv a fejemben, le is rajzoltam filccel, khm, perspektivikusan, egy darab papírra, aztán finomítottam rajta, győzködtem a kiszemelt embert, hogy menni fog ez neki, a gyerekeket pedig minden sétánál figyelmez…