Megint visszafelé haladok az időben: ez a szuper gyűjtésünk még akkor történt, amikor nem világméretű járványról volt szó. Az egyik utolsó gondtalan esténk volt, mondhatni.
A kerületünkben minden évben figyelem az évente egyszer legálisan utcára hordott tárgyakat (bútormániásként nem bírok nem odanézni), de egyrészt nekem is volt egy minimalista fordulatom, és óvatosabb lettem az esztelen halmozással kapcsolatban, másrészt emlékeim szerint az elmúlt pár évben az egyre erősödő tendencia az volt, hogy napokkal előbb megjelentek a lomisok, krétával felrajzolták a felségterületüket, a lomtalanítás napján pedig kiváló érzékkel, hangos perpatvarok közepette lefoglalták a legmenőbb cuccokat, majd azokat tőlük lehetett megvásárolni.
A gyerekeknek gyártottam is elméleteket arról, hogy végtére is társadalmilag - vagy mit tudom én, milyen szempontból - jól van ez így, hadd éljenek meg belőle, ez nekik így is egy _megalázó, durva_, sokat utazós, hosszú, munkás nap, a mi lakásunk pedig úgyis túlzsúfolt, ne irigyeljük tőlük ezt, mondta anya sárgán az irigységtől.
És akkor idén máshogy volt minden. Nem tudom, miért, de az történt, hogy vittük a saját lomjainkat, és már első körben láttam egy árválkodó retro asztalkát, aminek a lomisok általi otthagyása valahogy nem illett a képbe. Őt még én is ott hagytam, mert nem annyira szeretem ezt a stílust (természetesen, azóta ezerszer bántam meg, a Vitorlás szobába nagyon passzolna), de a következő körben már a kisfiam talált három, tökéletesen működő játékot, én pedig egy olyan fa virágállványt, amilyet mindig is akartam, és akkor mindkettőnket
elkapott a kincsvadász láz.
Tök sötétben, kb. nulla autósforgalom mellett, eső után, a többiektől tanulva (spontán összeverődött értelmiségi csapatok fejlámpával könyveket kutattak, párok kerestek cuki ülőkét a pult alá, magányos emberek kék ikeás válltáskával a porcelánokra utaztak) legyőztük a primér szégyenérzetet, nekieredtünk és rávetettük magunkat a zsákmányra.
Nem mindent fotóztam még le, hamarosan elő fognak kerülni szépen, sorban. A komplett házat lazán be tudtam volna rendezni onnan; képek, díszek, polcok, fogasok inkluzíve.
Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ahelyett, hogy valamilyen szervezett formában ezek a kincsek eljutnának a rászorulókhoz, bedarálja őket a kukásautó a következő hajnalban. Idén valahogy iszonyú mennyiségű tökéletes állapotú bútor, lámpa volt kint a lomisok hazamenetele után is, ami hatalmas mértékű, felelőtlen pazarlás. Zéró "zöld" szemlélet, tényleg, akkor is ki merem mondani, ha most én is ezt a formát választottam az Oltalom Alapítványnak való adományozás helyett.
Ezeknek a tárgyaknak, polgári relikviáknak a maradékát "szükséglakások" berendezése után galériákban és lerakatokban kéne mutogatni, illetve árulni. Alig néhányat tudtam megmenteni, azaz egy-két tömb távolságból hazacipelni.
Találtunk még egy csodás tejüveg-réz lámpát, ami annyira finom darab, hogy nem is tudom, épségben el tudom-e hozni ide, a házhoz, ezenkívül
- 4x LEGO-alaplapot;
- egy Würtz Ádám illusztrálta János Vitézt;
- óriási kaspókat;
- fa- és fémdobozt;
- fa- és fémdobozt;
- fa játékkonyhát;
- rattan babakocsit;
- képkereteket;
- originál csomagolású pólókat (ezt, mondjuk, végképp nem értem, és nem is szabályos amúgy, ezer darab volt kb., és irtó jó fej vagyok, amiért nem írom ide, melyik cég promópólói voltak).
Szerintem fertőtlenítő (le)mosás után ezeket bűn lenne nem használni.
A kedvenc pillanatom mégis az volt, amikor másnap reggel, autóval beszorulva a kukásautó mögé, megláttam, hogy az egyik szomszédunk last minute lehozott egy kis kovácsoltvas virágállványt/újságtartót, kipattantam az autóból, odaköszöntem Á.-nak, aki méla fintorral végigmért, majd széles mosollyal megkérdeztem az FKF Zrt. munkatársát, hogy ugyan, kiszedné-e nekem azt a kis akármit a darálóból annak beindítása előtt, és ő végigmért, majd széles mosollyal
igennel válaszolt.
Azóta fatárolóként funkcionál (az állvány), és imádjuk.
Húúú, jobb lett volna ezt a bejegyzésedet nem elolvasni. Belefacsarodik az én szívem is, hogy a még sok évig jól használható dolgokat bedarálják.
VálaszTörlésA lomis lelkemmel én is gyakorta megállok a házunkhoz közeli konténer mellett, amikor azt látom, hogy egy meghalt rokon után az örökösök mi mindent zsákolnak be, amit persze rögtön szétszakít az első korareggeli kíváncsi arrajáró, és a nap végére már csak a porba taposott családi képek, meg a név, lakcím alapján beazonosítható képeslapok jelzik, hogy ki halt meg a szomszédos bérházban. Őrzök régi NDK-s nagyméretű albumot, leporellót, utazások alkalmával üresen hagyott képeslap gyűjteményt, amit bezacskózva találtam. A hátramaradó rokonok az ilyen dolgokat bevihetnék egy könyvtár előtéri asztalára, ahonnan az "ingyen elvihető" tábla elé téve sokan boldogan vinnének haza ilyen és ehhez hasonló "kincseket".
Éva, tényleg rokonlelkek vagyunk: leírás alapján is nagyon tetszik a gyűjteményed és a könyvtáras ötleted szintén. Jó volna nem évek múlva megtalálni az újrahasznosítás módját, csak a járvány ennek sem kedvez. Döbbenetesen sok érték van a kupacokban, becslésem szerint akár 50% is lehet..
TörlésHűha! :)
VálaszTörlés100%-ig egyetértek.
Kincset keresni, antikváriumból könyveket vadászni, bolhapiacozni, minden fajtája pompás! :)
Luca
Arról nem is beszélve, hogy ha ilyen módon rendezhetnem be a házat, a szemét is kevesebb lenne, ráadásul kevesebbet költenék, szóval win-win. (Bocs, még nem tudok rendesen fogalmazni. 🙂)
TörlésÉppen délután néztem egy összeomolni készülő házról filmet. Maradt minden ahogy kihaltak belőle.Minden. Sok konyhai eszköznek, a konyhaszekrénynek hogy örült volna valaki. Az utódokat sem értettem, emléknek semvittek el dolgokat? Nem. Nem vagyunk egyformák.
VálaszTörlésHoldgyöngy, most tudattalanul fel is használtam a fordulatot, amit írtál. :) A konyhai tárgyakhoz egy anekdota: egy régi konyhaszekrényből a kisfiam kivett egy kést a lomtalanításkor. Elmagyaráztam, hogy jujj, ez miért nem jó ötlet, és nem kell nekünk. Ragaszkodott hozzá, felvittük, megéleztük, és egy eddig ismeretlen minőséget kaptunk.
Törlés