Ugrás a fő tartalomra

Megfeszített munka (végre!)

Hosszú ideig nem jelentkeztem, most speciel azért, mert annyi minden történt, hogy esténként, ha arra gondoltam: jah, rögzíteni kéne az eseményeket írásban, kis vihogások közepette végignéztem magamon, a szakadt, koszos ruhámon, a szétdolgozott kezemen, az agyoncsípkedett lábamon, és a nap fénypontja, a mosakodás (zöldcitromos-mentás tusfürdővel!) után inkább olvastam egy jó blogbejegyzést másoktól vagy hallgattam valamit, aztán a szúnyogok kedélyes zümmögése mellett mély álomba zuhantam. Hogy másnap reggel hét órakor minden kezdődjön elölről. 


Az összes szenvedéssel együtt szuper időszak volt, és sokat haladtunk.

Ma van egy kis időm rekonstruálni a történéseket, úgyhogy naplószerűen bele is kezdek.

1. nap (péntek)

Egyedül indultam a házhoz, és egy kis hezitálás után nem mentem el úszni az útba eső, kedvenc helyünkön, mert én, kis balga azt hittem, lesz még rá alkalom bőven. 

Megérkezve konstatáltam, hogy odavagyok ezért az épületért, az ódon, a "falu tanítójának háza" hangulatért és a kertért. Hogy bármit megtennék érte. Hát, annyit elmondhatok, erre a hozzáállásra szükség is volt a későbbiekben.




Ahogy arról az Instagramon is írtam, a kis, lezárt tárolóhelyiségbe néztünk be először a kőművessel a padlás felől, hiszen a falátvágásos vízszigeteléshez oda is be kellett jutniuk az embereknek.

Leszakadt a létra; ebből már tudnunk kellett volna, hogy ez egy omen...

(Újra meg újra kénytelen vagyok hivatkozni a Superstition című zseniális Stevie Wonder-számra, most különleges tekintettel a

ladders 'bout to fall

sorára...) 🤓

Elrohantam a Tüzépre, és vettem a kis kamra akkori egyetlen nyílásának (cca. 2x1 méter a födémben) szigeteléséhez hungarocelles granulátumot, cementet és homokot. Plusz vödröt, fóliát és egyéb hasznos izéket.

Este enyhe pánikban ("nem leszek készen, mire jönnek") kitologattam a retro, dögnehéz bútorokat, majd felrajzoltam a falra az Új Terv* szerinti nyílás körvonalait, és erősen próbáltam bízni abban, hogy amit otthon, papíron kitaláltam, az itt is jó lesz. 


*erről még később részletesen írok

2. nap (szombat)

Korán reggel koppant az első kalapácsütés; elkezdték bontani a falat a Vitorlásban.



Rengeteg sittet hordtak ki, és kb. egy óra alatt kiderült, hogy amennyiben Megrendelő (=én) azt akarja, hogy haladjunk, nem a diófa alatti függőszékben ülve fogja nyomogatni a telefonját szervezni a további munkálatokat, hanem megy és segít, mert annyira sok a tégla, hogy egy ember nem győzi megpucolni.

Ekkor Megrendelő a kezébe vett egy kőműveskalapácsot, és megtanulta, hogyan verje le a sarat és a maltert a tégláról, valamint azt, hogyan rakja kötésbe ahhoz, hogy majd, kb. háromszáz darab megtisztítása múlva pofás téglarakás legyen belőle.


A délelőtt folyamán az is kiderült, hogy a frissen megnyitott rész annyira sokáig volt levegő nélkül, hogy a gerendák elkorhadtak. Ha beleszúrtunk egy százas szöget, úgy jött ki, mint a szivacsból.



Kisebb szívroham után arra is rájöttünk, hogy ezek a gerendák nem futnak végig a Vitorlás szoba fölött, hanem azokra a gerendákra merőlegesen rakott, kb. 1.80 méter hosszú darabok, ergo, talán nem kell az egész mennyezetet kicserélni.

Újabb tüzépes túra körvonalazódott: gerenda, deszka, több cement, homok, még granulátum, facsavar, bognárszeg, vinklivas és társaik.




Megjegyzések

  1. Jó kis munka volt. Az a téglakupac szépséges, ha jó rá ez a szó?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Holdgyöngy, és - bár közben néha úgy éreztem, utálom csinálni -, nagyszerű érzés volt befejezni!

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Teázós

Totálisan összefüggéstelen lesz, amit ma írok; vegyük úgy, hogy az esőt nézve virtuálisan együtt iszunk valamilyen finom teát ( te-ázás, hahaha ), és van nálam tíz noteszlap mindenféle témában. Tegnap elkezdett poszt. 1. Aki szokott a Rossmann-tól rendelni, és szereti a szakácskönyveket, annak szerintem érdemes most élnie azzal az akcióval, amelyikben bio élelmiszerek mellé Stahl Judit-szakácskönyvet adnak ajándékba. Nem tudom, miért van így, mert a stílusa néhol elképesztően modoros, mégis ő tudja azt, amitől kb. önálló olvasmány lesz a receptgyűjtemény, de mint receptgyűjtemény önmagában is vérprofi. Továbbajándékozni szintén jó. 2. Azt hiszem, el kell fogadnom, hogy az érvényesülés és kapcsolatépítés címén végzett tevékenységek 9/10-e nekem nem megy -- és nem is tartom őket ízlésesnek (biztosan azért, mert kompenzálok). Magamat pedig gyakran tartom bénának, amiért nem építek és nem érvényesülök. Ami még rettenetesen irritál, az a  "ki kinek a kije"  nevű társadalmi társ

Lomtalanítás 2020

Megint visszafelé haladok az időben: ez a szuper gyűjtésünk még akkor történt, amikor nem világméretű járványról volt szó. Az egyik utolsó gondtalan esténk volt, mondhatni. A kerületünkben minden évben figyelem az évente egyszer legálisan utcára hordott tárgyakat (bútormániásként nem bírok nem odanézni), de egyrészt nekem is volt egy minimalista fordulatom, és óvatosabb lettem az esztelen halmozással kapcsolatban, másrészt emlékeim szerint az elmúlt pár évben az egyre erősödő tendencia az volt, hogy napokkal előbb megjelentek a lomisok, krétával felrajzolták a felségterületüket, a lomtalanítás napján pedig kiváló érzékkel, hangos perpatvarok közepette lefoglalták a legmenőbb cuccokat, majd azokat tőlük lehetett megvásárolni .    A gyerekeknek gyártottam is elméleteket arról, hogy végtére is társadalmilag - vagy mit tudom én, milyen szempontból - jól van ez így, hadd éljenek meg belőle, ez nekik így is egy _megalázó, durva_, sokat utazós, hosszú, munkás nap, a mi lakásunk p