Ugrás a fő tartalomra

Gyűrött, kisimult

5. nap (kedd)

A munkások a Vitorlás szoba ajtaját leemelve akaratlanul letörik a kilincset, így a szoba lezáratlan marad. Tudjátok, az a szoba, amelyikben, ha felnézel, a födém uszkve nyolc négyzetméteres részén ez a struktúra látszik.


A többi ajtót is elfelejtik visszatenni, én pedig elfelejtek szólni emiatt, így a nap végén egyedül küzdöm vissza őket a zsanérokra - és egyedül a Gerendásét ejtem a lábamra.

Elvánszorgok az ágyig; csak az érdekel, hogy pihenhessek.

Éjjel furcsa csapkodásra ébredek; egy  van a szobában. (Vajon honnan repült be...?) Éppen úgy, mint két évvel ezelőtt, amikor szintén egy 🦇 volt ugyanebben a szobában, és én határozottan úgy éreztem, hogy a kalandnak és a... rusztikusságnak ez a foka nekem már nem fér bele.

Nyitva hagyom az ablakot és vigyázva arra, hogy ne érjen le az irdatlan téglaporos koszba, átvonszolom a paplant-párnát a teljességgel lakhatatlan középső szobába. Tulajdonképpen a denevérnek köszönhető, hogy észreveszem: a macskánk nincs a házban. Kővé dermedek, kívülről látom magam, ahogyan a szanaszét hagyott flexeken, feltekert kábeleken, méteres fúrószárakon és láncfűrészeken átbukdácsolva próbálom megtalálni. R. kint vár, a bejárati ajtónál, ahogyan tavaly nyáron is, amikor még nem voltunk egymás családja, minden éjjel tette. Rogyadozó térdekkel viszem be, agyondicsérem, hogy milyen okos.

Alig alszom egész éjjel.

6. nap (szerda)

Reggel egyedül vagyok a parton. Csodálatos úszás.


Ugyan kissé beárnyékolja a hangulatomat a közvetlenül a vízbe lépés előtt a villanyszerelővel folytatott, szolidan üvöltözős telefonbeszélgetés, tempózás közben nyugtázom, hogy, ha bizonyos pontokon némiképp hangos voltam is, még mindig nem használtam azokat a szavakat, amiket ő.

Képletesen vállon veregetem magam ezért.

Fáj mindenem a sok emeléstől, és nem látom a végét.




Megjegyzések

  1. Unatkozásra nem panaszkodhatsz. Denevérektől jobban félünk, mint ők kárt okoznának, rajtunk. Tapasztalat.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Teázós

Totálisan összefüggéstelen lesz, amit ma írok; vegyük úgy, hogy az esőt nézve virtuálisan együtt iszunk valamilyen finom teát ( te-ázás, hahaha ), és van nálam tíz noteszlap mindenféle témában. Tegnap elkezdett poszt. 1. Aki szokott a Rossmann-tól rendelni, és szereti a szakácskönyveket, annak szerintem érdemes most élnie azzal az akcióval, amelyikben bio élelmiszerek mellé Stahl Judit-szakácskönyvet adnak ajándékba. Nem tudom, miért van így, mert a stílusa néhol elképesztően modoros, mégis ő tudja azt, amitől kb. önálló olvasmány lesz a receptgyűjtemény, de mint receptgyűjtemény önmagában is vérprofi. Továbbajándékozni szintén jó. 2. Azt hiszem, el kell fogadnom, hogy az érvényesülés és kapcsolatépítés címén végzett tevékenységek 9/10-e nekem nem megy -- és nem is tartom őket ízlésesnek (biztosan azért, mert kompenzálok). Magamat pedig gyakran tartom bénának, amiért nem építek és nem érvényesülök. Ami még rettenetesen irritál, az a  "ki kinek a kije"  nevű társadalmi társ

Lomtalanítás 2020

Megint visszafelé haladok az időben: ez a szuper gyűjtésünk még akkor történt, amikor nem világméretű járványról volt szó. Az egyik utolsó gondtalan esténk volt, mondhatni. A kerületünkben minden évben figyelem az évente egyszer legálisan utcára hordott tárgyakat (bútormániásként nem bírok nem odanézni), de egyrészt nekem is volt egy minimalista fordulatom, és óvatosabb lettem az esztelen halmozással kapcsolatban, másrészt emlékeim szerint az elmúlt pár évben az egyre erősödő tendencia az volt, hogy napokkal előbb megjelentek a lomisok, krétával felrajzolták a felségterületüket, a lomtalanítás napján pedig kiváló érzékkel, hangos perpatvarok közepette lefoglalták a legmenőbb cuccokat, majd azokat tőlük lehetett megvásárolni .    A gyerekeknek gyártottam is elméleteket arról, hogy végtére is társadalmilag - vagy mit tudom én, milyen szempontból - jól van ez így, hadd éljenek meg belőle, ez nekik így is egy _megalázó, durva_, sokat utazós, hosszú, munkás nap, a mi lakásunk p