Ugrás a fő tartalomra

Az én városom - off the beaten track I.

Az én városom Krakkó. És Nizza, legfőképpen. Ám időről időre kellenek újak is. Melyik a te városod?

madártávlatból (forrás)
     Horvátországban idén az igazán híres látnivalók helyett - megdöbbenésemre - némely kisvárosok okoztak heves szívdobogást. Mert mit kell megnézni az Isztrián: Pulát, Rovinjt, Porečet mindenekelőtt. Mindezek után viszont jó megpihenni olyan valódi középkori városokban, amelyeket még nem özönlöttek el a turisták. Az egyik közülük Svetvinčenat.  

a térkép közepén keresendő
    Üdítő élmény, hogy a városkában nincsen minden sarkon szuvenírbolt és azokban "Svetvinčenat" feliratú hűtőmágnes. És nem, nem azért, mert nehéz kimondani... Az egyik (egyetlen?) közért előtti tér:
A város főtere szeptemberben kifejezetten csendes és nyugodt. Azért persze beszélnek a kövek és a falak.


      Térjünk a lényegre: a lakóépületekre. Van, aki a kovácsoltvasra, van, aki az olajfaligettel körbevett kúriákra bukik. Én a kopott, szegényes mediterrán stílusra. A lakatlanság-elhagyatottság külön bónusz. Svetvinčenatban magas arányban találhatóak ennek a kritériumnak megfelelő épületek. Még most is elvarázsol ez a ház:
A kihalt utcákat csak a házmániákusok fényképezőgépének kattogása zavarja meg. 


Szívfájdítóan sallangmentes, százéves és gyönyörű, helyi anyagokból épített kertes ház:

Az alábbi képen látható templom a város szélén, egy autószerelő műhely (!) mellett helyezkedik el.

Nem lehet látogatni, le van lakatolva, de a rácson benyújtott kézzel, a fényképezőgépet reszkírozva a következő képet készíthetjük el:

                              
    Kifejezetten szimpatikus, hogy a történelmi levegő itt sosem egyhangú, ma is bátran használják a középkori épületeket, ha kell, vagány falfestéssel jelölve ki egy-egy új funkciót. Kukucs.


Jövőre, veled, ugyanitt.

(saját fotók)




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

Idill (pásztori téma)

Tapasztalatom szerint az idillt nem elég csak várni. Keményen meg kell dolgozni érte, és nagyvonalúság, bizonyos, magunkban olykor nehezen fellelhető lazaság, sőt: elvonatkoztatás nélkül egyszerűen nem jön létre.

Itt van például a kiskapun látható bukolikus koszorú fonása, ami most szép emlék, pedig a készítés közben adódott mindenféle nehézség, figyelemelterelő butaság, és így nem volt igazán élvezetes (mondjuk, én csak fotóztam, anyukámé az érdem).
Számomra szülőként az az egyik legnehezebb dolog, hogy nagyon ritkán vagyok nem szolgálatban. Szolgálat alatt értem a "hol van a...?" kérdésekre adandó válaszokat, amik nem várhatnak, a zsebkendőfelelős és ruhafelszedegető pozíciót meg még sok mindent.
Azt, hogy nem lehet csak úgy sétálni egyet, mert állandóan megoldandó problémák jönnek sorozatban. 
Tudom, hogy nem nekem kell mindent kontrollálni. Tisztában vagyok azzal, hogy önbizalmat ad a gyerekeknek, ha hagyjuk őket, hogy szépen menedzseljék a saját ügyeiket. Mindez azonban…

A gazdagságról (még egyszer)

Ma reggel olvastam egy banálisnak tűnő kérdést az üzenőfalamon: melyik az a hely, amelyik igazán boldoggá tesz? Banalitás ide vagy oda, én azért megválaszoltam magamban. Nincs kétség: ha becsukom a szemem, és elképzelem ezt a helyet, egy konkrét földrajzi pont ugrik be. A ház.


My happy place.

Nem a lakásunk, nem a kedvenc nyaralóhelyeim, nem a legszebb városok, ahol jártam, hanem egy kis faluban egy lassan kilencvenkét éves ház, amely ún. "duplatelken" helyezkedik el, a kert aljában egy kis erdővel és szántófölddel.

Ilyen értelemben igazán jómódúak vagyunk; hiába lepukkant és hozzá sem tudtunk nyúlni lassan két éven át, ott van nekünk. Tudunk róla álmodozni, idén pedig a húrok közé csapunk; megérte kivárni.

Készülnek az újabb építkezős bejegyzések, csak kicsit elfáradtam a családtagok egymás utáni betegségei és hiányzásai, illetve a temérdek intéznivaló miatt; mindjárt újra felveszem a fonalat. Haladok a renddel is, de az is újabb feladat; ha magamnak adtam, akkor is.

Így té…