A munkám része, hogy "megtöröm a jeget", azaz ráveszek valakit arra, hogy beszéljen, sőt: minél akadálytalanabbul beszélgessen velem, akkor is, ha teljesen természetes módon először "le van fagyva" az idegen nyelv használata miatt.
Ez arról jutott eszembe, hogy mostanában több érdekes beszélgetést folytattam. Közülük kettőt -- ami fontos: nem az óráimon zajlott társalgásokról van szó! -- kontrasztív elemzésnek fogok alávetni itt, a blogon, bocs. :-)
Nehéz úgy beszélni róluk, hogy ne derüljön ki, hol és kivel dumcsiztunk (két különböző napon, két különböző helyszínen), de azért megpróbálom ezeket a körülményeket elrejteni, mert nem lenne korrekt még ennél is nagyobb mértékben kibeszélni a másik felet. Végső soron mindegy a nem, a kor, a státusz, a hangsúly a kommunikáción van.
I.
Az első esetben, amikor egy vicces helyzet kapcsán kezdtünk el beszélni, egy darabig úgy éreztem, hogy a kicserélt információk mennyisége és minősége pontosan azt támasztja alá, amit vártam: nekünk már réges-régen beszélnünk kellett volna egymással. Ezért volt kifejezetten furcsa, hogy egy ponton a beszélgetés elkezdett totálisan aszimmetrikus lenni, mintha más-más filmet néznénk, és ettől elkezdtem magam nagyon nem jól érezni benne.
Tulajdonképpen bruttó negyed óra alatt eljutottunk oda (tényszerűen két vadidegen, ugyebár), hogy az életmódommal kapcsolatban mindenféle sommás és nem túl pozitív ítéletet, illetve a változtatásra irányuló ötletet hallgattam, mire önkéntelenül elkezdtem védekezni, aztán ettől dühös lettem magamra.
Persze, most már tudok röhögni a reakciómon és az egészet egy vállrándítással elintézni, de akkor azért rosszul esett. Mondjuk, fontos jelzés volt: valaki lekerült a piedesztálról, és ez valószínűleg így volt helyes. Nem tudom, nekem hányszor sikerül, de kifejezetten próbálok figyelni arra -- és azóta még jobban --, hogy az ártatlan, frissen megismert beszélgetőtársam ne érezze sz@rul magát, ha velem van, és semmiképpen se beszéljek bele az életébe. :D
II.
A második esetben -- milyen furcsa az élet -- a hátam közepére kívántam, hogy meg kelljen szólalni vagy hallgatni kelljen valakinek a sztorijait, de a másik fél olyan kitartóan kezdeményezett beszélgetést, hogy udvariasságból válaszolgattam neki. És ő annyira önreflexív volt, illetve kicsit ügyetlenül, de olyan lelkesen oldotta a feszültséget, ami a helyzetből adódott (ezt most nem írhatom le, de higgyétek el, nem volt beszélgetésre alkalmas a szituáció), hogy elkezdtem figyelni rá, és végül én is eleresztettem egy poént.
Onnantól nem nagyon volt megállás, és az előző helyzettel ellentétben azt éreztem, hogy minden, ami én vagyok: baromi érdekes, értékes, és mi (tkp. két vadidegen, ugyebár) órákig tudnánk beszélgetni mindenféléről. Nem mellékesen szellemileg is egészen lebilincselő volt (nem rossz, ha valakinek ennyire vág az esze).
Nem tudom megmondani, hogy ez a második kommunikációs helyzet nem trükk volt-e, azaz nem azért volt-e ilyen meglepően jó ez a beszélgetés, mert a beszélgetőtársam mindenáron szimpátiát akart belőlem kiváltani, hogy az érdeklődése őszinte volt-e, mert a helyzet, amiben találkoztunk, nem egészen partneri, egyenrangú viszony volt.
Úgyhogy lehetséges, hogy mind a két helyzet mérlege: bukta és időpocsékolás, de a másodikban akkor is összehasonlíthatatlanul jobban éreztem magam.
Csak ennyit szerettem volna mondani, illetve idézni valamit, ami szintén kommunikáció és amit már többször le akartam írni: eléggé bírom, amikor J. azt mondja a háznál a nyekergéseimre -- jaj, ki fogja öntözni a paradicsomot, jaj, ki fogja kivinni a kukát --: "nyugodtan legyél, meg lesz oldva".
Megjegyzések
Megjegyzés küldése