A múlt héten az egyik hajnalban azt álmodtam, hogy pszichológushoz járok, aki fogalmam sincs, miért, nálunk rendelt, és egyébként -- nyilván sokatmondóan -- a megtévesztésig hasonlított Ráskó Eszter stand-uposra és szexuálpszichológusra... Amikor pedig éppen szünetet tartottunk, fogta a fűnyírót, és kiment füvet vágni. A mi füvünket. És elég szépen csinálta. Ahogy az lenni szokott, ez az álomban teljesen magától értetődőnek tűnt -- miért ne segítene, ha tud, ebben is...? --, de amikor 7:10-kor felébredtem (és emiatt majdnem elkéstünk a suliból; pedig máskor soha nem szoktam elaludni), állati jó kedvem lett; elképesztően abszurd dolgokat művel néha az agy, annyira vicces így már az egész helyzet.
A bejegyzés címét azért választottam, mert néha rádöbbenek, hogy majdnem mindenki, akit követek itt-ott, el akar adni valamit nekem (oké, a követőinek). Ezek a termékek, kurzusok, bocs a szóért, tényleg, még leírni is fáj: mörcsök (csatolt áruk) sokszor nagyon hasznosak, szépek, jól megtervezett dolgok, de néha klassz lenne nem mindig ugyanabba az ismétlődő stílusba futni bele: gyerekek (a pár évvel ezelőtti kampány óta szigorúan hátulról videózva, fotózva, azelőtt persze névvel, arccal) -- család -- személyes nehézségek -- most huszonnégy óráig kedvezményesen tudod megvenni ezt és ezt, és így tovább. Természetesen mindig mi döntjük el, kit követünk, és elméletileg azt is, mire költünk. Ezzel kapcsolatban akartam írni arról az evidenciáról, hogy milyen fantasztikusan jót tesz, amikor van annyi eszem, hogy kikapcsolódásként ne a közösségi média görgetésével töltsem az időt. Egészen más, sokkal jobb mentális állapotban vagyok olyankor, holott tényleg nem hiszem, hogy az irigység jellemző lenne rám.
.jpg) |
| a képen még sütőtök, édeskrumpli, befőttes címke látható |
Inspirálódni, mondjuk, szoktam, majd írok is néhány további ötletről, csak az a gond, hogy ez is szinte mindig pénzköltéssel jár együtt. Ami miatt mégsem vagyok hajlandó ostorozni magam, az a jó minőségű tea, amiről szintén a neten olvastam. Mi vagyunk azok, aki az utolsó filter no name csipketeát is megisszák, ha muszáj, de most, amikor kiürült a doboz, végre rendeltem többféle fűszeres teát, és minden alkalommal, amikor ráöntöm a forró vizet a filterre, hálát adok értük. Az egyik indokom a hetekig tartó szeptemberi szenvedés volt, ami egy jó kis iskolai, nátha/köhögés/láz tüneteket okozó vírussal függött össze: talán most érzem úgy, hogy rendbe jöttem és visszanyertem az erőm. A másik ok az volt, hogy kedvezmény, ingyen szállítás, ajándék fogkrém meg mindenféle termékminta is járt a rendeléshez (tudom, tudom... :-)), így azzal áltatom magam, hogy egészen jó áron isszuk ezeket a melengető teákat naponta többször, arról nem beszélve, hogy a dobozuk felér egy angolórával, annyi szuper jellemzést és bölcsességet válogattak össze rájuk a marketingesek jógik.
Időközben rengeteg, de tényleg rengeteg papírszatyornyi adományt raktam össze: most is tizenvalahány zsák cuccal kel majd mennem valamikor. Próbálom alkalmazni azt az elvet, hogy ha már végre megszabadultunk ezektől a sokszor megvásárolt, máskor eleve ajándékba kapott, hordott, majd kinőtt dolgoktól, ne vegyünk azonnal valamit az adományboltban, amint leadjuk őket..., mert akkor nagyjából ugyanott vagyunk vagy leszünk, mint az elején. Egyszer kivételt tettem, és nagyon örülök, hogy benéztem, mert hétszázvalahány forintért vettem két nagyon szép üvegpoharat, két cuki kávésbögrét, illetve két, egy ideje nagyon keresett kupát, amit azóta vázának használunk (ld. a legfelső képet).
Voltam kiállításon húsz perccel a végleges zárás előtt egyedüli látogatóként, illetve városnéző sétán borult időben, de így is nagyon jó volt. Ez az egyik kedvenc műfajom; az építész és az orvos mellett még valamikor egy helytörténész is elveszett bennem, és ilyenkor mindig elképzelem, milyen lenne, ha hivatásszerűen ezzel foglalkoznék.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése