Elkalandoztam a tárgytól

Éppen egy hónapja jelentkeztem utoljára, de most, hogy elkezdődött a tanév, és többet leszünk egyhelyben, illetve bent, a szobában, tényleg próbálok gyakrabban és mindenféléről írni. 

Az előbb költöztem ki a laptoppal a teraszra, mert ott akartam elkezdeni ezt a bejegyzést, de a macska nem engedte: folyton megállított, felugrott, nyugtalankodott, aminek következtében lehet, hogy el is felejtettem ezt-azt, de mindegy, majd a következő posztra eszembe jut. Természetesen hiába cuccoltunk be, nem érzi jól magát itt, a nappaliban sem, ez egy ilyen nyűgös délután.

Szóval, hadd legyen ez egy bemelegítő írás, a téma: mi történt a nyáron? I. rész

A nyár borzasztóan lassan indult, és tulajdonképpen a fele eseménytelenül telt el, ami lehetett volna totálisan pihentető, csak... nekem a tanév végén mindig bográcsos, kemencés, piknikezős, lelkes terveim vannak, amik aztán valódi érdeklődés hiányában nagyrészt nem valósulnak meg. Idén már talán megtanultam nem FOMO-zni mindenféle fesztiválok és események, elmaradt vendégségek miatt, és örülni annak, ami jó a háznál: megnyugodni, a macskával kuckózni, néha balatonozni, elmenni a közeli gyümölcsös boltjába szilváért és barackért, a környékbeli kedves ismerősökkel tölteni az időt, és tényleg elengedni azokat, akik nem akarnak annyira kapcsolatot ápolni velünk, hogy messzebbről eljöjjenek oda. Van bennem hiányérzet, de egyrészt én egészen biztosan nem tudnám olyan szexin énekelni, mint Robert Plant, hogy 

Ah, sometimes I grow so tired...,

másrészt sok nagyon jó dolog is történt, és inkább ezekre akarok fókuszálni. Jövőre pedig újra megpróbálok embereket odahívni, hátha nem csak a blogon érdekli őket a ház... ;-)

***

Nagyon szeretem, amikor egy élmény meglepetésszerűen érkezik. Már július volt, amikor E-t egész könnyen sikerült rávennem, hogy menjünk el egy jazzkoncertre, amelyiknek előzetesen olyannyira nem ismertük a fellépőit, hogy a koncert előtt lazán elbeszélgettünk közvetlenül mellettük állva arról, vajon mi várható..., és azután az ötödik perctől nyilvánvaló lett, hogy ez elképesztően jó zene, és kb. minden idegszálunkkal arra figyeltünk, nehogy lemaradjunk valamelyik fenomenális részről, miközben tökéletesen fesztelen, nyári hangulata volt: az improvizációkkal, a klubhelyiség utcára nyitott ajtajával, a balzsamos estével, a város fényeivel... E. rajongója is lett a Kriz formációnak (Csapó Krisztián & társai), és azt kell mondanom, igen jó ízlése van. Hú, de imádtuk. 10/10.

A másik ilyen a Sárik Péter trió volt. Őket Gödön hallottam még júniusban, azt hiszem -- bár ott sem tudtam, mi lesz a program, és tíz perccel a koncert előtt még az egyik áruház parkolójában pakoltam be az ennivalókat az autóba, sikerült lendületesen odaérni -- és óriási szerencsémre a Bartók-műsorukat játszották aznap este, amit hónapok óta szerettem volna meghallgatni. Nagy hívük lettem, bár szerintem rengetegen vannak, akik komolyan követik őket. Én pár héttel később majdnem Veszprémig mentem miattuk (értük?), de végül nem akartam összesen három órát vezetni az éjszakában, úgyhogy sajnos, az a koncert kimaradt. Aztán egyszer egyedül voltam a háznál, megláttam a FB-on, hogy Lellén játszanak, és a szörnyű idő ellenére spontán elmentem meghallgatni őket: végül is, az csak fél + fél óra vezetés a zuhogó esőben, gondoltam.

Itt kell megjegyeznem, hogy előző életemben falunapok és borhetek keresett hangosítója lehettem, mert nagyon-nagyon nehezen viselem, ha egy koncert

a) üvölt

b) torz

c) a) és b) egyszerre.

Meg tudok tőle őrülni. Fizikailag fáj. Úgy, hogy egy hete és éppen most is kb. folyamatosan Led Zeppelint hallgatok a kedvenc fejhallgatómmal -- max. hangerőn, természetesen; mert az az igazság, hogy szeretem a hangos zenét, de kizárólag addig a pontig, amíg még tiszta. Most viszont ezt is abbahagyom, mert húsz év kihagyás után a Whole Lotta Love-ot nem szabad túlhallgatni, és húsz év elteltével a füleimet is kímélni kellene.

A zenét elcsesző hangosítók az évek során több szabadtéri koncertélménytől fosztottak már meg, és a lelleit is -- hiába állt el az eső -- majdnem ott kellett hagynom, annyira fájt a fülem és annyira berezonált a nagybőgő. Szerintem ez az egész a hiperszenzitivitással függhet össze, mert körülöttem rengetegen álltak, akik ugyanakkora hanghatástól egyáltalán nem tűnt úgy, hogy szenvednének. Nekik, mondjuk, velem ellentétben borospohár volt a kezükben; lehet, hogy inkább ezzel függ össze...?

A lényeg, hogy a fentiek ellenére az a koncert is nagyon megérte: a zenészek ügyesen keverték a popslágereket a menő szólókkal, a parton eltévedve láttam Hüttl Tivadar egykor szebb napokat látott villáját is, és a vaksötét éjszakában vigyorogva vezettem hazáig.