Ugrás a fő tartalomra

A kert idén

Írhatnám azt is, visszautalva a tavalyi blogbejegyzésre, hogy "túl kevés paradicsom"...

Tavasszal nagyon lelkesen közel húsz paradicsompalántát vettünk a tahi vásárban, mert azok már beváltak, és alig vártam, hogy kiültethessem őket. A tavalyi hatalmas termés hat tőről lett, idén pedig, hiába csináltam okosabban, körültekintőbben, háromszor annyi növényről szinte semmi nem lett.

Szépen kimértem, hogyan fognak elférni a bokrok, direkt vettem sokféle variánst, hogy legyen majd fekete, sárga, koktél- és másféle paradicsomunk, előkészítettük a földet, aztán májusban jöttek az esőzések, meghozták a betegséget és az undorító meztelencsigákat, és kezdett nagyon aggasztó lenni a helyzet. Ráadásul nem sokat tudtam ott lenni, hogy figyeljem az állapotokat stb. 

A dolgok júniusban sem javultak, sőt. Júliusra pedig világossá vált, hogy szinte minden kárba veszett, amit idén ültettem.

Leírom a többi dolgot, ami még nem sikerült, jó? Essünk túl rajta. 

1. Cukkini az Aldiból. Ez most másfajta mag volt, mint a tavalyi csoda, és egyszerűen nem kelt ki. B-nek sem, pedig ő még ért is a kertészkedéshez. Mondjuk, így tényleg több fölösleges kört megúsztunk: nem kellett végignézni, ahogy a termést eszi meg valami.

2. Retek, színes cékla és társai: kibújás után lelegelték a kártevők.

3. Paprika: a négyféle variánsból egyedül a hegyes erős maradt meg úgy-ahogy, és talán három darab termés lett rajta. 

4. Fürtös uborka-, padlizsán- és cukkinipalánták a piacról: még ha virágoztak is, nem tudtak termést hozni, pedig nagyon reménykedtem.

Ez az egész azért elkeserítő, mert elég sok pénzbe is került, nagyon sokat dolgoztunk a kerttel, a föld pedig továbbra is fantasztikusan jó. Nem szeretnék permetezni; azt sem tudom, hogyan kell, nem beszélve arról, hogy az pluszköltség, és azért más a kezeletlen zöldség. Már, ha van.

A poén az, hogy egyetlen palánta maradt meg: az egyik kígyóuborka a kettőből, amit májusban egy másik piacon vettem. Ez viszont folyamatosan kárpótolni akar, és volt olyan, hogy tizenkét uborka várt, amikor megérkeztem. Feltekerte magát a kocsibeálló melletti rózsabokorra, azon lógnak a hatalmas termések, nagyon vicces.

a kerti papucs, amiről korábban meséltem

Nem maradt más, mint hogy megpróbáljam tartósítani legalább ezt, ezért készült már háromszor is uborkasaláta: egyszerű ecetes, hagymával, illetve legutóbb kapros-fokhagymásat tettem üvegekbe. Remélem, télen jól fog esni, ha már ilyen kerti anomáliákkal kellett szembesülnünk.

Kaptunk még csodálatos paprikát, patisszont, tököt, céklát, amit az előzmények miatt az átlagosnál is jobban értékeltem.

Azt pedig megtanultam, hogy ha véletlenül jó termés van, mint tavaly paradicsomból és cukkiniből, annak nagyon-nagyon kell örülni. 





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má