Szombat, macskakő

Részt lehet venni egy (tök)fesztiválon úgy is, hogy az ember csak néhány percig sodródik a hömpölygő tömeggel.

Több módszerünk van erre: az egyik a korán érkezés, a másik a véletlen vagy direkt (!) eltévedés, a harmadik a standok mögötti illegális elsurranás, a vezetékekben lehetőleg nem elbotolva, a negyedik az, hogy mást csinálunk, mint amit a főprogram javasol. Mellékutcák: szeretlek benneteket.

Azért nagyon tudták a festők, hol kell letelepedni (lásd még: Szentendrén). Olyan gyönyörű volt Zebegény ezen a szombaton, hogy úgy éreztem: vagy benne vagyok, vagy fényképezek, de ha az utóbbit csinálom, kimaradok a varázslatból. 

Vissza is fogunk menni rétest enni, emlékházat és múzeumot látogatni, alig várom. Most viszont meg kell mutatnom, hogy helyi védelem alatt álló műemléképületek esetében mit nem csinálunk a faragott tornáccal, avagy műanyag álmennyezet és gázcső-szerelés fail.

Mindjárt kiderül, hogy jön ez ide, és valószínűleg a rádiók hibája, de évekkel ezelőtt besokalltam az Abba életművétől. Elég meghallanom valamelyik kulcsszót, például dancing queen, tambourine, voulez vous, "take a chance," "sending out an SOS" és ááá. A néptáncbemutató után valamiért funky Abba-feldolgozások szóltak a hangszórókból, és nagyon jók voltak: a friss megközelítés elvette a szövegek idétlenségét és nyálasságát, hogy úgy mondjam. Talán ez a felvétel volt, de nem biztos (majd egyszer valaki mondja meg, Nils Landgren miért öltözött benzinkutasnak/vegyi tisztítónak, addig együtt tudok élni a dologgal). 

Egy extrastresszes hét és reggel után ülni a zebegényi patakparton, a nap felé fordulni, és hagyni, hogy két séta között átmosson a meglepően jó zene: rengeteget segített abban, hogy nagyjából újra megtaláljam a fókuszt. Receptre írnám fel magamnak. So, I say: thank you for the music, for giving it to me.