vidéki városi

Ma nem lesz szó semmiféle kényes témáról, mint a legutóbb. Ma könnyed lesz minden, mint egy vasárnap reggel (szerintem vagyunk egy páran, akik a zsigereinkben érezzük, hogy azt a számot egészen biztosan nem kisgyermekesek írták; a vasárnap reggel mint könnyed téma, atyaég. Világos, hogy a dal egy szakításról szól, de egyáltalán: a hasonlat ötlete hogyan merülhetett fel?!). Illetve, dehogynem kényes ügyről fogunk beszélni: a pénzről. Térjünk rá arra, hogyan is bonyolítottuk életünk első ingatlanvásárlását - materiális szinten. Menjünk hát vissza az időben 2017. májusára. Azért is gondoltam, hogy meglesz ez a ház, mert a házmustra reggelén mindenki akkor ült be az autóba, amikor kellett, és döngettünk szépen az autópályán a cél felé. Aztán összevesztünk az M7-esen. Azon, hogy kell-e nekünk valamiféle közös, sziklaszilárdan képviselt, végigvitt ártárgyalási stratégia. Nem volt finom. Nagyon sz@r volt. Az út végén kicsit el is tévedtünk, de a tulajdonos segített odat...

Ha van valami, aminek feketeöves nagymestere, örökös világbajnoka vagyok, akkor ez az. Irtó jó szemem van ahhoz, hogy tizenkétezer-kilencszáznyolcvan ingatlanhirdetésből kiszúrjam azt az egy különleges házat, amelyikbe majd nagyon bele tudok szeretni. És amelynek a nem-birtoklása nagyon fog majd fájni. Lamentáló-retrospektív poszt, a végén pozitív perspektívával. képünk illusztráció <3 Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szenvedésteli periódusaim lesznek, furcsa is átélni őket nekem, aki életem összes traumája után egyféle nem voltam sosem: depressziós. Ez nem az, de hullámokban hasonló - és nagyon nem jó. Ijesztő ennyire fixálódni valamire.  És, basszus, az ember évekig tudja csinálni ( per definitionem ).  Racionálisan tudja, hogy már nem kell neki és nem is lesz az övé, emocionálisan azonban még nem tudja lezárni. Az összes platonikus érzelemmel kapcsolatban a leszokás rögös útján haladok; sokat segítenek a kávézáskor olvasott velős mondatok....

A házunkban cserépkályhák vannak (azok sem mindenhol) és vizesedő falak (azok viszont mindenhol). Milyen lenne, ha az ezekből következő két cél: az egyenletes, modern fűtés és a száraz fal egycsapásra teljesülhetne?  Ha ez a feladat is egy játszótéren hallott tanács alapján fog egyszer megoldódni, az nagyon vicces lesz.  * Az egyik forró nyári napon feküdtünk a Gerendás szobában, finom hűvös volt, és éppen arra gondoltam, hogy a paplan alól kibújva nem ártana felvenni kardigánt és zoknit, amikor megvilágosodtam és beugrott, hogy ide padlófűtés kell. Pontosan úgy, ahogy R. javasolta a játszótéren. (Itt is kösz!) És éppen úgy, ahogy nyugaton az öreg házakban már nagyon régen szokás. A brit lakberendezési magazinokban számtalanszor lehet olvasni cottage- és pajta-tulajdonosoktól, hogy "nagyon szeretjük a környéket, a nyugalmat, a ház eredeti szerkezeti elemeit, de a legjobban - nos, a legjobban a padlófűtést imádjuk!" Ha nekünk lenne, nyilván nem nyáron ...

Fú. Itt ülök, a konyhában, hajnali négykor, mert az előbb azt álmodtam, hogy valaki olvasta a blogon a ház történetét, beleszeretett, és mindenáron meg akarta venni. A nemleges válasz után lett csak igazán filmszerű a történet, mert engem elkábított, a házat kvázi elbitorolta, és csak a helyi ismeretségek felhasználásával, furfanggal és fizikai erőszakkal tudtam visszaszerezni az ingatlant. Na, akkor ezzel csináljunk valamit, Sigmund. Esküszöm, hogy be vannak fizetve a közüzemi számlák. ;-) Mindjárt vissza is megyek aludni, csak előbb pár adalék még. Mikor fogok bejutni végre, lakberendezni? Annyira sokat vagyunk kint a kertben (ennek kb. 70%-a munka, 30%-a pihenés), hogy per pillanat egyszerűen nem marad időm és erőm rá. A diófák (Diófa Numero Uno, Dos y Tres) levelei pedig egyre csak hullanak. És még hogy fognak! Legutóbb elvittem a vaslámpákat, erre a szerelőember mondta azt a telefonban, hogy "be van havazva," nem tud most jönni, de, idézem,...

Pár évvel ezelőtt nagyon másmilyen volt a prioritáslistám. Sokféle, kissé szerteágazó hobbim és kényszeresbe hajló szokásom volt, amelyek örömöt is szereztek, de komoly áldozatokat is követeltek: például pénzt és helyet. Elég sok pénzt és nagyon sok helyet. Örülök annak, hogy múlt időben beszélhetek róluk. Pedig nem is volt igazi minimalista fordulat az életemben. Még.  1. IKEA-mánia:  Fogalmam sincs, mikor jártam ott utoljára. Évek óta nem tud lázba hozni, holott még a lakberendezés iránti érdeklődésem is az IKEA hazai megjelenésé vel függ össze. Besokalltam az egyre kelet-európaibb, egyre műanyagabb, egyre lehúzósabb stílustól, az ottani vásárlás és nézelődés szép lassan elvesztette számomra a kikapcsolódás-jellegét. Lettek konkurenciái is, de azokba az áruházakba sem nagyon járok. Ti szeretitek még? ezt az asztal t is én festettem át 2. Bútorhalmozás: Fú, nagyon örülök, hogy ide eljutottam. Mondjuk, most, hogy írok róla, kicsit sajog még ennek a hobbi...

Itt van az ősz (kösz, időjárás, tényleg!), naponta kell menni mindenféle intézményekbe, és el kell fogadni, hogy az idei nyárból az emlékek maradnak meg. Semmi különlegeset nem csináltunk, mégis nagyon jó időszak volt, és máris sóvárogva gondolok vissza rá. Abszurd: még az is hiányzik, ahogy este, a nyitott ablaknál majdnem alszunk, miközben tízpercenként lepottyan egy körte a veranda előtti fáról. De a leginkább az hiányzik, ahogy kuncogva mondjuk egymásnak a sötétben, hogy "nyugi, csak egy körte...!"  Szentimentális tartalom.  Hiányozni fognak a nyár abszolút sztárjai, James Herriot állatorvosos történetei (kamaszkorom lieblingjei,  milonká nál is olvastam róluk pár hete). Kivettük az összes létező példányt a könyvtárból, versenyt olvastunk H-val, és napokig magyarra fordított yorkshire-i tájszólásban beszéltünk egymással, kb. úgy, ahogy Herriot kuncsaftjai, amikor kihívják őt egy ellő tehénhez. Marha jó volt (pun intended). Vettünk ki munkagépes könyvet is,...