Ugrás a fő tartalomra

Téli leltározás

Jó volna feléleszteni a rendezo365 Instagram-oldalt, mert nagyon sok anyagom lenne oda is, miközben ennél többet mégsem kellene a közösségi média böngészésével töltenem, mert több kára van, mint haszna, és örülök, ha valamennyire kordában tudom tartani az online időt.

Erről jut eszembe: most már több mint húsz hírlevélről iratkoztam le. Én az a fajta minimalista vagyok, aki nagyon szívesen néz videókat és olvas cikkeket a témáról, meg is fogad bizonyos tanácsokat, de azért sokszor rendetlen, ráadásul gyűjt is, halmoz is ezt-azt, ha fáradt, nehezen áll ellen az impulzusoknak, és néha csak bólogat ahelyett, hogy cselekedne. Na de, most tényleg elegem lett a postaládámba ömlő kéretlen reklámokból, és még a kedvenc márkáimról is lemondtam, mert szeretném megóvni magam az értelmetlen költekezéstől. A Tchibo cuccok például tényleg jók, de az elmúlt években butaságokat is vettem, és volt jó pár dolog, ami hasznosnak tűnt, viszont mégsem vált be annyira. Mondjuk, van egy 3in1 telefontöltőm onnan, azt nagyon sokat használom.

Megszámoltam a teáinkat: elméletileg ki fognak tartani minimum február végéig, még úgy is, hogy többeknek adtam válogatást belőlük, és a házhoz is elvittem pár filtert, úgyhogy tavaszig új teavásárlást nem engedélyezek magamnak, viszont írom a listát az eddig ki nem próbált ízekről, mert azért ez nagyon fontos része a komfortérzetünknek. Egy ötlet hatására a legegyszerűbb koffeinmentes instant kávét összekevertem a menő Beanie's maradékával, így pont jó az ízhatás és két kis üveggel tele lett, de azért kávét hamarosan vennem kell. 

    Most majdnem minden vitamin/kiegészítő van itthon, amit szeretnék szedni. Fehérjeport ugyan egyáltalán nem akarok turmixként inni, nagyon mesterséges ízű a legtöbb, de gondolom, kellene, és abból már csak kevés van. Egyébként nyilván nem "kell" ilyeneket fogyasztani, és hajlok arra, hogy azoknak a vegán sportembereknek van igazuk, akik szerint mindent ural a fehérjemítosz, és semmi szükség mesterséges pótlásokra, mégis meg kell reformálnom a táplálkozásomat, mert míg anno mindent büntetlenül ehettem, most szinte semmit, és ez azért elég kemény.

Ki is raktam a fehér lisztet és a cukrot a szekrényből, és oda fogom adni annak, aki sokat süt, mert ha van itthon ilyesmi, úgyis elhasználjuk. Palacsintát és aprósüteményt nagyon szeretek készíteni is, enni is, úgyhogy jobb lesz így.

Rendet raktam a legnagyobb ruhásszekrényben, és még egy utolsó kör börzézést futok, utána minden adomány lesz, mert nagyon rossz tárolni a kiválogatott cuccokat, akkor is, ha lehetne velük némi pénzt keresni. 

Szuper látni, hogy a pulóvereim most már szemmagasságban vannak, egy kicsit még színek szerint is elrendezve, és van külön polc az uszodai-edzőtermi cuccoknak, a fehérneműk pedig fajta szerint három külön nyitott dobozba kerültek.

Vannak megoldatlan kategóriák: olyan dolgok, amiket nem használunk már legalább egy éve, és a minimalista elv szerint ilyenkor viszlát, de én mégsem tudok még megválni tőlük. Ilyenek például az ágytakarók, az ágyneműk és a rongyszőnyegek egy része, a táskák (pedig nincs igazán jó nagyobb táskám) és néhány függöny, illetve félretett textil. Majd egyszer vennem kell egy nagy levegőt, és dönteni ezekről is.

Vettem egy téli témájú gyerekpuzzle-t egy kávé árából, és nagyon jól szórakoztunk vele egy estén át, úgyhogy valószínűleg be kell szerezni egy komolyabbat is. 

Ültettem tulipánt három cserépbe, mert volt még 15 darab sárga színű hagyma, amit nem tudtam hová tenni a háznál.

Összeszereltük a festőállványt, ami két-három éve a dobozában állt, és E. ügyesen fel is avatta a teraszon. Jó délután volt: kitalált egy témát, és addigra meg kellett festenie, mire a nap lebukott az erdő fái mögött, úgyhogy a végén már egy kicsit versenyt futott az idővel.







Megjegyzések

  1. Your post exudes brilliance! Insightful, well-articulated, and a true gem. Thanks for sharing your valuable perspective.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má