Kézzel írt sorok

Amíg nem muszáj újra fát tenni a tűzre, nem mozdulok, mert R. -- amikor rám néz, random dorombolásokkal -- az ölemben ül, és mint macskatulajdonos, tudom, hogy ilyenkor elgémberedett lábakkal kell ülni, saját testhőt átadva, ameddig szükséges. Ugyanott vagyunk egyébként, ahonnan a múltkor jelentkeztem be: a ház középső szobájában. A vállamat hátrafelé kitekerve az előbb előhalásztam egy régi füzetet az ablakfülkéből, illetve találtam egy alkoholos filcet a mellettem lévő széken, most így írok, a laptop nincsen itt (majd begépelem).

őszi vetés

Bosszantott, hogy B. arról beszélt a telefonban, mennyire beterítették a diófa gallyai a járdát és az árkot, mert a múltkor is felszedtem egy csomó ágat a vaksötétben, amint megérkeztem. Hiába fújt rengetegszer a szél, szerintem nem volt annyira ciki a helyzet. Most, amikor megjöttem, láttam, hogy tényleg nem botrányos, de meg is enyhültem, mert szinte azonnal friss, még langyos, puha sós perecet kaptam.

Bár elméletileg, valamikor le akarok szokni mindennemű lisztes termék fogyasztásáról, ezt azért nem lehetett kihagyni.

Vannak a YOLO- (egyszer élünk) filozófia jegyében fogant Facebook-bölcsességek, amelyek általában arról szólnak, hogy fizessünk be arra az útra, igyuk meg azt a Negronit, menjünk el abba a buliba és táncoljunk reggelig. Én azt mondom:

"Edd meg azt a perecet."

Egy hatalmas csatos üvegben hoztam minestrone levest, és a teraszon ülve, a hideg, szeles időben tökéletes volt a kettő együtt: az én mindig kicsit (túlságosan) sótlan levesem és B. mindig kicsit (túlságosan) sós perece.

A gallyak felét elraktároztam gyújtósnak, a felét a tűzrakóhelyre vittem. Óriási fa-rendrakást kellene rendezni, mert azért a viharos szelek bedöntöttek egy-két suhancot a telekre, a fészer egy része pedig beomlott.

Találtam őszről maradt dughagymákat, viszont mára akkora sár lett, hogy inkább legközelebb teszem őket a földbe. Mivel még mindig gyakorlatlan vagyok, nem tudom, mi lesz idén a veteményesből.

Az biztos, hogy megpróbálok rendszeresen írni ide, és úgy általában rendszeresen csinálni azokat a dolgokat, amik örömet okoznak:

úszás
biciklizés
kertészkedés
adományozás

Eddig egyetlenegyszer voltam adományboltban, Óbudán, E. tavalyi vívóórája alatt, és akkor vadásztam is egy szuper dolgot Zs-nek. Most egy másikba vittem sok szatyornyi ruhát és játékot, mert követni akarom azt a minimalista útmutatást, miszerint, ha van mit ennünk és van fedél a fejünk felett -- tegyük hozzá: a "middle class abundance"-től megcsömörlött amerikaiak persze, nem értik pontosan, mennyire lehet ma, Magyarországon biztonsággal definiálni ezeket az emberi alapvetéseket --, akkor inkább adjuk oda a felesleges cuccot másnak, ne próbáljuk meg eladni, mert nagyon időigényes folyamat.

Ami még nagyon jó volt, az a zebegényi túra H. ötlete nyomán. Ha legközelebb megyünk, mondjuk, semmiképpen nem vállalom azt, hogy én viszem az egyliteres fémkulaccsal, tortillaszendvicsekkel, zabrudikkal, almával és E. vonaton olvasott könyvével megtömött hátizsákot, mert a kondícióm, enyhén szólva, nem megfelelő ehhez, és van az a kaptató, amelyiken az összes grammot, amit cipelsz, sokszorosan bánod meg, de egyébként hajlok arra, hogy a számunkra elérhető hétvégi programok közül az ilyesminek van igazán értelme.

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

További információk

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

További információk

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem. A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött. Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má

További információk

vidéki városi

Keresés ebben a blogban