Ugrás a fő tartalomra

Dió, fotó, háló, fúró

Élmények az elmúlt időszakból:

A legöregebb diófa egyik, háztetőt veszélyeztető ágát sikerült lefűrészeltetni. Csak pár fotóm van, a telefonom a tömeges törlés ellenére sem enged fényképezni. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, amiért nem tudtam megörökíteni a halom rönköt, később pedig a felhasogatott fát, olyan szép volt a szerkezete. Mindegy, ezt a telefonos tárhely-ügyet is meg kell oldanom most már. Ja, és dió idén sem lesz, úgy tűnik. Mogyoró viszont egy-egy marékkal van (ennyit hagytak a mókusok), és körtével csodálatos.

Szeptemberben kétszer is úsztunk a Balatonban. Pontosan így szeretem, úgy is mondhatnánk, keresem a hasonló alkalmakat: forró levegő, hűvös víz (a Dunánál nőttem fel, a 21 fok teljesen rendben van), emberek csak elvétve. Egy órára miénk volt a tó és a part, a stégen gubbasztó vízimadarakat és cikázó fecskéket néztünk. Imádok úszni, jobb ember leszek tőle. Idén ez (úgy értem, az úszás) talán tízszer sikerült, de ennek is örülök.

Voltam megint a padláson, és lehoztam a csirkehálós faliszekrényt; legyen valami haszna is annak, hogy állandóan föl kell menni. Fogalmam sincs, mi volt az eredeti funkciója; most a kis konyhába fog kerülni, miután alaposan fertőtlenítettem. Szuper, mert ha kap egy belső polcot, minden fűszer/ecet stb. elfér majd benne, és tökéletes a kékesszürke színe is (talán emlékeztek, abban a helyiségben szürke metrócsempe van a falon).

Tükröt, néni-bácsi keretezett képet, polcot, edényszárítót, konyhaszekrényt, fürdőszobapolcot fúrattunk föl, és nagy rendrakás folyik mindenhol. Fényképeim a mondott okokból még nincsenek, de dolgozom az ügyön. Ezen az ügyön is.





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

Saját kútfő (1. rész)

Megvettük a házat másfél évvel ezelőtt, és annyira naivan bólintottunk egy csomó hiányosságára, hogy ma már csak mosolyogni tudok rajta. Derékmagasságig vizesedik a fal? Semmi gond, majd ezzel kezdjük! Lóg a nyári konyha ajtaja a zsanérról? Hát, igen, érthető, nem mai csirke már. Nincs teteje a kútnak? Persze, azt sem fogjuk így hagyni. 

Hogy is hagynánk így.
Ez a csillogó szemű, felújításra kiéhezett, elhamarkodottan sokat vállaló hozzáállásom - a korlátozott anyagi lehetőségekkel párosítva - azóta sok fejtörést okozott saját magamnak, de szerencsére, a kút még a könnyebben teljesíthető feladatok közé tartozott. És már nagyon bökte a szemem a téglákkal lenyomott, ferdén odacseszett ráhelyezett paladarab is.
"Csak" anyag kellett hozzá - és ember. 
Mondom, naïveté...
Volt terv a fejemben, le is rajzoltam filccel, khm, perspektivikusan, egy darab papírra, aztán finomítottam rajta, győzködtem a kiszemelt embert, hogy menni fog ez neki, a gyerekeket pedig minden sétánál figyelmez…

Haladások, offline

Kicsit megcsömörlöttem az online jelenléttől, ezért nem jelentkez(t)em túl gyakran. (Mondjuk, nem volt nehéz kikövetkeztetni.) Ezenkívül próbálom pörgetni a dolgokat, egyidőben több tányért tartva a levegőben. 



A spártai körülmények ellenére szuper dolgok (is) történtek a háznál, és most nagyon erősen látszott a bloggerélet paradoxonja, ami amúgy eddig is érezhető volt, nevezetesen és leegyszerűsítve, hogy 
vagy csinálom vagy írok róla. 
Most már látom a felújítás végét, de persze, pontos dátumot mondani még lehetetlen. Meg hát, sok a stressz.
Ezt ellensúlyozandó, vettem mandula- és sárgabarackfát, málnabokrot.
Rendeltem faanyagot és trapézlemezt a terasz új tetejéhez.
Befejeződtek a belső faljavítások.
Most következik a villanyszerelés újabb fázisa, a rézkábel behúzása.
Megbeszéltük az asztalossal, hogyan pótoljuk a tornác tönkrement léceit.
Megtisztítottam a tornác előtt egy kétméteres sávot, hogy lehessen majd dolgozni. (Októberben, ujjatlan felsőben, yeah.)
Megérkezett a vörösfenyő…