A zöld asztal története I.

A házzal együtt járt egy parasztbarokk stílusú asztal, amelynek négy helyett összesen fél talpa volt.

Szimbolikus bútordarab a szememben, mert gyönyörűen demonstrálja, hogy milyen fáradságos munka az értékmentés. Az "innen szép nyerni." Hogy végül, de ez csak a végén tudható meg, a felújítás valószínűleg megéri a vért, verítéket és könnyeket -- még ha közben sokszor nem úgy tűnik is. 

Ha ma, ez után a blogposzt után rendesen dolgozom, akkor összesen egy munkanapot kellett rászánnom, ez azonban csak az én munkám 2 + 2 + 2 + 2 intenzív órája; előtte szükség volt arra, hogy eléggé erőszakosan rávegyem az asztalost: legyen szíves legyártani a kellő mennyiségű fac simile "pogácsát," azaz korong alakú lábat -- nyilván nem a megfelelő elnevezés, csak én szeretem péknyelven hívni --, azokat ide kellett hozni, felszerelni és így tovább.

Győzelemnek könyvelem el, hogy az egyetlen kiinduló, szúette pogácsából sikerült eljutnunk az eredeti állapot rekonstruálásához. Ehhez szemrebbenés nélkül kellett úgy csinálnom, mintha semmi akadálya nem lenne a dolognak; a mesterek vonakodását gyakran csak a megrendelő átütő retorikája képes legyőzni.

ebből kérek négy darabot

Igazából teljesen nem szedtük szét és ezért szerkezetileg nem javítottuk meg az asztalt, de így, a felcsavarozott és ragasztóval megerősített, az eredetinél végül kissé nagyobb átmérőjű talpakkal már elég stabil ahhoz, hogy a rendeltetésének megfelelően használhassuk.

Egyébként az asztal szinekdoché is: a hanyagul alájacseszett fa- és tégladarabokkal mint támasztékokkal már három éve, a ház megtekintésekor a napnál világosabban mutatta, pars pro toto, hogy milyen állapotok várhatóak a ház egészében, és hogy ez konkrétan azt jelenti:

van asztal, de billeg;

van gerendás mennyezet, de megette a szú,

van fapadló, de beszakadt a sarka,

van cementlap, de linóleumot pattex palmatexeztek rá,

van pajta, de letépte a vihar a tetejét.

Vissza ahhoz, amit tegnap csináltam:

megtisztítottam az asztal egész felületét, utána pedig excentercsiszolóval és hőlégfúvóval-spaklival, valamint kézzel smirglizve leszedtem, amit le tudtam. Közben eldöntöttem, hogy a kismillió szú-lyukat nem vagyok hajlandó fecskendőbe töltött anyaggal betömni, mert van nekem más dolgom, nem is kevés.

Portalanítás után nem nyitottam fel a fél éve vásárolt, méregdrága, német gyártmányú szúölőszert, mert a creepy szerszámos kamra előző napi kitakarítása után rémlett, hogy van nekünk másik felhasználandó mérgünk is, méghozzá az azóta betiltott, vagyis most már nem véletlenül más összetételű Xyladekor-Xylamon termékcsalád képében.

☠️&☠️

(Minden alkalommal meglep, amit ezek a szerek tudtak. Régen minden jobb volt, haha. A tornácon, nyílt térben kezeltem velük az asztalt, ennek ellenére a szúnyoghálón át úgy terjedtek be a házba, hogy esküszöm, ma reggel a hűtőből kivett banánnak is xylamoníze volt.)

Az alapozást követően selyemfényű zöld olajfestéket kentem a felületre, elég jól fedett, de mivel türelmetlen voltam, mert látni akartam, hogy fest a végeredmény, ma még két helyen fatapaszt is kell használni, száradás után kicsit csiszolni és még egy réteg festékkel átkenni az egész bútort, a sok esztergált-maratott díszét is beleértve, plusz kiderült, hogy pótolni kell két helyen egy kisebb takaróelemet. A fiókokat el ne felejtsem! Tehát, amellett, hogy az asztal több mint ami, sőt: költői kép, azért fizikai síkon is bőven van vele munka.