Megfigyeltétek az új trendet az Instagramon, a Facebookon és a blogszférában? Most az a menő, ha nemcsak csupa irigylésre méltó képet teszünk ki, hanem bátran bevalljuk azt is, amikor rosszul mennek a napjaink. Ha megint (és még mindig) betegek a gyerekek, durván úszik a lakás, miközben egyáltalán nem találjuk az egyensúlyt a magánélet és a munka között. Nagyon együttérzek, I can feel ya meg minden, de számomra ezekben a karikás szemű szelfikben és vallomásos közösségi depizésekben van valami rettenetesen machen, irritáló szépelgés.
Az illető annyira #nofilter és szókimondó a tekintetben, hogy most miért nagyon rossz, hogy tökéletesen lehet azonosulni vele. Őszintén szólva, az egésznek a szívszaggató, eközben hú, de _bátor_ jellege önmagában is zavar. Legfőképpen pedig az, hogy ez is az anyaság-biznisz része. Lehet, hogy éppen az intellektuális-könyvajánló-jógázó-harcos környezetvédő vonalé, de akkor is az.
Stilizált őszinteségnek érzem, egy nem létező állatfajnak. És szemérmetlennek is (ha ez a szó még ér valamit).
Stilizált őszinteségnek érzem, egy nem létező állatfajnak. És szemérmetlennek is (ha ez a szó még ér valamit).
Igény, persze, van rá: repkednek a szívecskék az ismerősöktől és az ismeretlenektől számolatlanul.
Az elméletem szerint ezek a mélypontok - tudat alatt vagy tudatosan - arra is kellenek, hogy meglegyen a ritmusa a blognak, a Facebook-hírfolyamnak és az Instagram-feednek, legyen miért izgulni, legyen miért hozzászólni, azután fel(ül) lehessen emelkedni: kösz, hogy annyian írtatok, meg izgultatok értünk, meg leírtátok a tippjeiteket, de most már jobban vagyok/vagyunk. Nem vonom kétségbe az őszinte jó szándékot, de a jelenség az önismétlő jellege miatt is problematikus - és, mint minden trend, kiismerhető, ezáltal pedig villámgyorsan érdektelenné válik.
Beletrafál, csak hát, mindig ugyanannak a közepébe.
Beletrafál, csak hát, mindig ugyanannak a közepébe.
Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő vonat, amire fel lehet ülni.
Na, most akkor arról kellene tökösen, szókimondóan és szakszerűen írnom, hogy hogyan is van pontosan a szigetelési-betonozási rétegrend a Háznál. Mert az az én igazi témám. Szóval, nem az intimpistáskodó nyavalygást kéne folytatni.
Ehelyett három negatívumot fogok elmesélni. Három elakadást. Mint a mesében...
1. Betegség
Nézzük az utóbbi pár napot, amikor a kisfiam valamilyen köhögős vírust kapott el, ezzel párhuzamosan pedig én egy príma gyomorrontást szereztem be.
Nézzük az utóbbi pár napot, amikor a kisfiam valamilyen köhögős vírust kapott el, ezzel párhuzamosan pedig én egy príma gyomorrontást szereztem be.
Utálok beteg lenni, és főleg aggódni a gyerek egészségéért: meghallani, ahogyan sírva ébred éjjel, kibotorkálni a szirupért, drukkolni, hogy vissza tudjon aludni... Mindenkinek, aki beteg, nagyon szorítok, hogy irtó hamar meggyógyuljon.
Nem sok romantikája van az ágynyugalomnak sem. Amikor pokol az egész, akkor azért, mert kb. egy könyvet nem tudunk megtartani a kezünkben, amikor jobban vagyunk, akkor pedig inkább menni szeretnénk máshová.
A köhögésből, remélem, kifelé tartunk. Az én epizódom már lezajlott, de emlékezetes volt, az biztos: annyira hirtelen lettem rosszul reggel, hogy alig tudtam gondolkodni.
A köhögésből, remélem, kifelé tartunk. Az én epizódom már lezajlott, de emlékezetes volt, az biztos: annyira hirtelen lettem rosszul reggel, hogy alig tudtam gondolkodni.
Órákkal később - bár olyan állapotban voltam, hogy többszöri nekifutásra tudtam csak rákeresni, röhej - megtudtam az internetről, hogy:
a) mint oly sok más esetben..., hányás esetén is az agy küldi az utasítást a testnek, amiből az következik, hogyha valaki merő jóindulatból, például, mert tudni akarja, hogy mitől lettem rosszul, kimondja a szót, hogy ecet vagy csoki vagy tojás vagy ...huhh... mák, akkor.... na jó, hagyjuk. Borzasztó volt.
b) a széntabletta és a B6 vitamin a mi legjobb barátaink ilyenkor. És, ami nagyon fontos: a teljesen ízesítetlen almakompót (hámozott almából). Utóbbi mentett meg, azt hiszem, a kiszáradástól és a kórháztól. Nagyon rezgett a léc.
Programjaink is elmaradtak emiatt, illetve, kifejezetten nyúzottan fogadtuk K-t, L-t és V-t (utólag is bocs).
Lehet, hogy amatőr vagyok, és a fentieket mindenki tudja, de ha egyvalakinek segítettem vele, már megérte leírni ezt a rémálomszerű történetet.
Annyira rosszul voltam, hogy volt egy pont, amikor átértékeltem az életem, a benne szereplő, már nem szereplő ("temporary people give permanent lessons", hm-hm), kicsit azért még mindig szereplő, méltatlanul/megérdemelten komoly szerephez jutó emberekkel, a saját marhaságaimmal, fixációimmal, szemétségeimmel, küzdelmeimmel együtt. Kicsit röhögtem (fogmosás) közben. Kicsit katartikus volt. (Lássuk magunk előtt a jelenetet.)
A gödöralja-effektus.
Sok mindenre jó.
2. Autózás gyerekekkel
Nagyon gyakran veszekednek a kb. kétórás út alatt, ami a Házhoz vezet. Fel tudok sorolni több olyan benzinkutat az autópálya mellett, ahol
a) hosszan prédikáltam;
b) perceken át légzőgyakorlatokat végeztem;
c) igen ronda hangnemben osztottam ki;
d) jöttök vagy maradtok? választás elé állítottam őket.
Szoktunk vinni könyvet, enni- és innivalót, szerintem nem olyan elviselhetetlenül hosszú az egész, mégis becsúszik a gikszer. Állandóan van valami probléma, égető kérdés, azonnali intervenciót követelő igazságtalanság, vérig sértés => örök harag, kibontanivaló, kiborult-és-magamra-öntöttem itóka, leesett-és-nem-érem-el cucc. Pedig rólam azt is tudni kell, hogy nem vagyok nagyon kényeztető-agyonetető típus, a játszótéren is kb. a haverok tartanak el bennünket, sosincs nálunk (kezelhetetlenül) nagy éléskamra.
Amikor Kis Útitársaim nyáron megkergültek, és éppen humoromnál voltam, többször belengettem, hogyha nem hagyják abba, végig fogjuk hallgatni az összes téli dalt a kedvenc lemezeinkről, nem érdekel, hogy harmincöt fok van, majd azok lehűtenek mindenkit. Látták rajtam, hogy nem viccelek a szállingózó pihéket, a télapókat és a hómbereket illetően ott, a Balcsi partján. Ez néha hatott. Egyébként nem tudom, mi a megoldás.
3. Ház: monstre vállalás, potenciális csontvázakkal a szekrényben
Írtam már, hogy ennek az épületnek a szépségét szerintem konzerválni kell; nem arra törekszünk, hogy patent, tüchtig, minden mai igényt kielégítő ház legyen belőle (kb. nincs az a - számunkra valaha elérhető - pénz, ami elég lenne rá, és nem is olyannak látom lelki szemeim előtt). Amikor jó passzban vagyok, és optimistán fogom fel az ügyet, akkor úgy gondolom, hogy az egész világon én vagyok a legalkalmasabb erre, szuperül lavírozok majd, és igenis ki fogom hozni az elérhető forrásokból mindazt, ami tényleg kell.
Hiszen olyan sokat tud ez a kilencvenéves ház.
De, mondjuk, nincsen neki normális derítője = emésztője, a faluban pedig minden évben majdnem elkezdik a csatornázást. (Idén is. Majdnem megvolt.) De, mondjuk, jelenleg megfagysz, ha éjjel elmész a fürdőszobáig, mert ugyan van ott is egy cserépkályha, fogalmam sincs, hogy az a kémény tűrhető állapotban van-e. (És kinek van energiája azt a kályhát is folyton megrakni...) A lefalazott gabonatároló megnyitásáról eddig öt rajzot készítettem, és egyik sem az igazi, pedig hamarosan dönteni kell. Mondjuk, a nálunk dolgozó fiúk aggodalmasan kérdezték, hogy ugye, amikor lomtalanítok, nem szoktam bemászni a fából készült ólrendszerbe (be szoktam), mert szerintük az is, mint rengeteg minden a Ház körül: olyan utolsó pillanatos. És a teteje hullámzó, mint a Balaton.
Nálatok mik a nem csinos dolgok?
Nagyon gyakran veszekednek a kb. kétórás út alatt, ami a Házhoz vezet. Fel tudok sorolni több olyan benzinkutat az autópálya mellett, ahol
a) hosszan prédikáltam;
b) perceken át légzőgyakorlatokat végeztem;
c) igen ronda hangnemben osztottam ki;
d) jöttök vagy maradtok? választás elé állítottam őket.
Szoktunk vinni könyvet, enni- és innivalót, szerintem nem olyan elviselhetetlenül hosszú az egész, mégis becsúszik a gikszer. Állandóan van valami probléma, égető kérdés, azonnali intervenciót követelő igazságtalanság, vérig sértés => örök harag, kibontanivaló, kiborult-és-magamra-öntöttem itóka, leesett-és-nem-érem-el cucc. Pedig rólam azt is tudni kell, hogy nem vagyok nagyon kényeztető-agyonetető típus, a játszótéren is kb. a haverok tartanak el bennünket, sosincs nálunk (kezelhetetlenül) nagy éléskamra.
Amikor Kis Útitársaim nyáron megkergültek, és éppen humoromnál voltam, többször belengettem, hogyha nem hagyják abba, végig fogjuk hallgatni az összes téli dalt a kedvenc lemezeinkről, nem érdekel, hogy harmincöt fok van, majd azok lehűtenek mindenkit. Látták rajtam, hogy nem viccelek a szállingózó pihéket, a télapókat és a hómbereket illetően ott, a Balcsi partján. Ez néha hatott. Egyébként nem tudom, mi a megoldás.
 |
| Tracey English Illustration |
3. Ház: monstre vállalás, potenciális csontvázakkal a szekrényben
Írtam már, hogy ennek az épületnek a szépségét szerintem konzerválni kell; nem arra törekszünk, hogy patent, tüchtig, minden mai igényt kielégítő ház legyen belőle (kb. nincs az a - számunkra valaha elérhető - pénz, ami elég lenne rá, és nem is olyannak látom lelki szemeim előtt). Amikor jó passzban vagyok, és optimistán fogom fel az ügyet, akkor úgy gondolom, hogy az egész világon én vagyok a legalkalmasabb erre, szuperül lavírozok majd, és igenis ki fogom hozni az elérhető forrásokból mindazt, ami tényleg kell.
Hiszen olyan sokat tud ez a kilencvenéves ház.
De, mondjuk, nincsen neki normális derítője = emésztője, a faluban pedig minden évben majdnem elkezdik a csatornázást. (Idén is. Majdnem megvolt.) De, mondjuk, jelenleg megfagysz, ha éjjel elmész a fürdőszobáig, mert ugyan van ott is egy cserépkályha, fogalmam sincs, hogy az a kémény tűrhető állapotban van-e. (És kinek van energiája azt a kályhát is folyton megrakni...) A lefalazott gabonatároló megnyitásáról eddig öt rajzot készítettem, és egyik sem az igazi, pedig hamarosan dönteni kell. Mondjuk, a nálunk dolgozó fiúk aggodalmasan kérdezték, hogy ugye, amikor lomtalanítok, nem szoktam bemászni a fából készült ólrendszerbe (be szoktam), mert szerintük az is, mint rengeteg minden a Ház körül: olyan utolsó pillanatos. És a teteje hullámzó, mint a Balaton.
Nálatok mik a nem csinos dolgok?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése