Ugrás a fő tartalomra

Saját kútfő (1. rész)

Megvettük a házat másfél évvel ezelőtt, és annyira naivan bólintottunk egy csomó hiányosságára, hogy ma már csak mosolyogni tudok rajta. Derékmagasságig vizesedik a fal? Semmi gond, majd ezzel kezdjük! Lóg a nyári konyha ajtaja a zsanérról? Hát, igen, érthető, nem mai csirke már. Nincs teteje a kútnak? Persze, azt sem fogjuk így hagyni. 


Hogy is hagynánk így.

Ez a csillogó szemű, felújításra kiéhezett, elhamarkodottan sokat vállaló hozzáállásom - a korlátozott anyagi lehetőségekkel párosítva - azóta sok fejtörést okozott saját magamnak, de szerencsére, a kút még a könnyebben teljesíthető feladatok közé tartozott. És már nagyon bökte a szemem a téglákkal lenyomott, ferdén odacseszett ráhelyezett paladarab is.

"Csak" anyag kellett hozzá - és ember. 

Mondom, naïveté...

Volt terv a fejemben, le is rajzoltam filccel, khm, perspektivikusan, egy darab papírra, aztán finomítottam rajta, győzködtem a kiszemelt embert, hogy menni fog ez neki, a gyerekeket pedig minden sétánál figyelmeztettem, hogy ne csak lébecoljanak itt nekem, virágot szedegetve meg lipem-lopom a szőlőt módban, hanem szorgosan nézzék a kertekben a kút-tetőket, hátha látunk valamilyen zseniális megoldást.


Azt hamar eldöntöttem, hogy - bármilyen szép az archaikus mechanika - a kerekes kút kerekes része nekünk nem kell, mert amellett, hogy állandó tekerésre csábítaná a kisebbeket, bonyolult kivitelezni, és ha a kutat egyszer használni fogjuk, akkor tisztítás után (újabb laza vállalás: látom magam előtt az űrruhába öltözött kúttisztító brigádot a vegyszerarzenállal :o) szivattyúval fogjuk kinyerni a vizet belőle, annak kell egy nyitható-zárható ablak és slussz.

A séták alatt kikristályosodott, hogy:

- teljes, fix fedés kell, nem leemelhető tető;
- nagyon szép az apácarács, az én örök lieblingem;
- ha lehet, az építményt pácolni kellene, nem festeni;
- jó volna elkerülni a "zsír új" kinézetet,
- elég jól mutat, ha 
a) növényeket ültetünk a kút köré, vagy 
b) cserepes virágokat pakolunk a kávájára.

A tettek mezejére többszöri nekifutásra léptünk, mert az első ember nem ért rá, és megint nem ért rá, és csak a harmadszori nem-jövésénél sokalltam be annyira, amennyire a legelsőnél kellett volna, akkor kértem meg a második embert.

Ő jött a láncfűrésszel és a traktorral, újra elmondta, hogy a pajta tetejének bontásából származó, több évtizedes (fenyő) faanyag "igen hitvány", de, ha nagyon akarom, végül is meg lehet belőle próbálni, na. És, ha muszáj, megritkítja a kutat körbevevő mogyoróbokrot is.

bőven ráfért
Ekkorra már tettem egy látogatást a közeli fatelepen azzal a céllal, hogy akárhogyan is, de szerzek két darab rendesen kiszárított, kétméteres akácgerendát, ha ezen múlik a boldogság, de egészen utópisztikus módon (az anyagi haszon helyett a szakmaiságot előtérbe helyezve, először nem is értettem), a fantasztikusan szép és rendezett telepen bevezetett az igazgató a saját étkezőjükbe, és megmutatta, hogyan reped szét a pöpec módon, éveken át előkészített és azután profin lekezelt akácgerenda is.

Úgyhogy igen, ragaszkodtam a régi faanyagunk újrahasznosításához.

tavalyi kép: azóta valamennyit száradt már 

Hogy hogyan folyt a megvalósítás-szerelés-fakezelés, és milyen problémákkal szembesültünk, arról részletesen a következő bejegyzésben írok.


Mit szóltok?
Ja, és mit tudtok erről a kútbejelentési kötelezettségről?




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

Idill (pásztori téma)

Tapasztalatom szerint az idillt nem elég csak várni. Keményen meg kell dolgozni érte, és nagyvonalúság, bizonyos, magunkban olykor nehezen fellelhető lazaság, sőt: elvonatkoztatás nélkül egyszerűen nem jön létre.

Itt van például a kiskapun látható bukolikus koszorú fonása, ami most szép emlék, pedig a készítés közben adódott mindenféle nehézség, figyelemelterelő butaság, és így nem volt igazán élvezetes (mondjuk, én csak fotóztam, anyukámé az érdem).
Számomra szülőként az az egyik legnehezebb dolog, hogy nagyon ritkán vagyok nem szolgálatban. Szolgálat alatt értem a "hol van a...?" kérdésekre adandó válaszokat, amik nem várhatnak, a zsebkendőfelelős és ruhafelszedegető pozíciót meg még sok mindent.
Azt, hogy nem lehet csak úgy sétálni egyet, mert állandóan megoldandó problémák jönnek sorozatban. 
Tudom, hogy nem nekem kell mindent kontrollálni. Tisztában vagyok azzal, hogy önbizalmat ad a gyerekeknek, ha hagyjuk őket, hogy szépen menedzseljék a saját ügyeiket. Mindez azonban…

A gazdagságról (még egyszer)

Ma reggel olvastam egy banálisnak tűnő kérdést az üzenőfalamon: melyik az a hely, amelyik igazán boldoggá tesz? Banalitás ide vagy oda, én azért megválaszoltam magamban. Nincs kétség: ha becsukom a szemem, és elképzelem ezt a helyet, egy konkrét földrajzi pont ugrik be. A ház.


My happy place.

Nem a lakásunk, nem a kedvenc nyaralóhelyeim, nem a legszebb városok, ahol jártam, hanem egy kis faluban egy lassan kilencvenkét éves ház, amely ún. "duplatelken" helyezkedik el, a kert aljában egy kis erdővel és szántófölddel.

Ilyen értelemben igazán jómódúak vagyunk; hiába lepukkant és hozzá sem tudtunk nyúlni lassan két éven át, ott van nekünk. Tudunk róla álmodozni, idén pedig a húrok közé csapunk; megérte kivárni.

Készülnek az újabb építkezős bejegyzések, csak kicsit elfáradtam a családtagok egymás utáni betegségei és hiányzásai, illetve a temérdek intéznivaló miatt; mindjárt újra felveszem a fonalat. Haladok a renddel is, de az is újabb feladat; ha magamnak adtam, akkor is.

Így té…