Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.
A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.
Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet:
Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden más csak bónusznak számított. A következőket találtuk ezután:
- fociskártya-album (értelemszerűen nem nekem)
- kiskosár
- porcelán szárazeledel-tartó
- öntözőkanna
- virágláda
- műszerfalápoló
- régi rendszámtábla
- francia nyelvű mesekönyv
Említésre méltó még -- és nem csak azért, mert kész művészet volt bepréselni az autóba -- a rétegelt lemezből készült szék:
 |
| nagyon szeretjük azóta is |
Nagy fogás volt még az ún. vasas autóból némi rimánkodás árán kimentett utcatábla, amiért hirtelen felindulásból két sört ígértem, de őszinte voltam: nem mondtam teljesen biztosra, és mivel R. addigra már eléggé kivolt, nem is váltottam be az ígéretem: kinek van kedve a sarki kisboltban vesztegetni ilyenkor az időt? Az időszűke miatt a legszebb lépcsőházakban is bruttó öt másodpercet töltöttem, mert a burkolatrajongó énem nem bírt magával:
Az utolsó szerzemény pedig egy pontosan olyan kisasztal, amire évek óta szerettem volna rátalálni, és most egy tárgyhalmaz közepén meg is láttam. Óvatosan leemeltem és biztonságba helyeztem a rajta lévő, gyönyörű antik csillárt (E. itt már sziszegett, hogy szerinte tilosban járok, de én ilyenkor nem látok, plusz mindent elengedek a fülem mellett), és indultam volna a zsákmánnyal, amikor tőlem húsz centiméterre, egy Ladából, a kissé leengedett ablak mögül kiszólt egy hang:
-- Hölgyem! Az már ki lett válogatva. És félre lett téve.
Hogy innen hogyan nyertem, pontosan már nem tudnám felidézni, a lényeg, hogy semmilyen hangos szóváltás nem volt, szimplán kijelentettem, hogy az asztalka az enyém, továbbá nyilvánvalóan nem ez az értékes dolog itt, de amúgy sincsen félretevősdi. Vagy valami ilyesmi. Az is lehetséges, hogy éltem a nyelvi fölényemmel egy picit.
 |
| ...és meglett |
Utána pedig, ugyan túlzás lenne azt állítani, hogy futva..., de szaporábban szedve a lábunkat a kocsi felé vettük az irányt, majd fél kézzel az ide-oda boruló zsákmányokat tartva, néha fel-felvihogva a friss sztorik hatására, ledöngettünk a házhoz.
U.i.: Érdekes visszaolvasni, ami történt, mert nyilván látom én is, mikor nem volt ízléses, amit tettem, de az az igazság, hogy a lomizás nem szépléleknek való műfaj, pláne a mai világban: ha csak a maradékok között válogattunk volna, akkor valószínűleg semmi érdekeset nem találunk.
Hű az a kép nekem is nagyon tetszik, irigykedem. :)
VálaszTörléskovtama, örülök! Azóta felkerült a falra, és szeretnék köré galériafalat készíteni a meglevő képeinkből és fotóinkból, mert a magazinokban mindig nagyon tetszik az ilyesmi.
TörlésThanks for the effort you've put into making this blog so useful
VálaszTörlés