Érdekes visszatekinteni arra a blogbejegyzésre, amelyik legfeljebb annyiban kapcsolódik a házakhoz (szándékosan nem írom, hogy a "házas" témához, bár be kell látnom, hogy eddigi életem legtalálóbb szójátékai az igazán markáns lelki fájdalmak átélésekor születtek), hogy a meg nem szerezhető házak mindig is, nagyon régóta foglalkoztattak. Tulajdonképpen a meg nem szerezhetőségük miatt kattantam rájuk, azt hiszem, és mindig volt egy aktuális kedvenc.
Írtam is róla, és aki figyelmesen olvas, tudhatja, hogy ma már azt a házat, amelyikről a blog szól, az összes hibájával, gondjával sem cserélném el arra a másikra, az elérhetetlenre.
De hát, ez nem szorosan kapcsolódik ide, helló; bennünket aktuálisan a terasz és a kocsibeálló beígért története érdekel, mondhatnátok joggal. (Valamelyik este átválogattam a képeket, készülnek a posztok!)
Rendben van, nekem viszont meg kell írnom ezt a bejegyzést, amelyik több éve lóg a levegőben. Nézzétek el nekem, és kérem, hogy csak az olvasson tovább, akit érint vagy érdekel a téma.
A mai eszemmel (oh!) már azt mondom, a ház-sztori ugyanaz az aszimmetrikus mintázat, amelyikről az első részben írtam: kell valami/valaki, ami/aki nem lehet a tiéd; annál jobban kell, minél inkább nyilvánvaló, hogy nem fog összejönni a dolog, és ezzel évek mennek el, miközben sérülsz és sérüléseket okozol. Szégyellem magam miatta, de jobban értem is önmagam, mint akkor, és sajnos, elkerülhetetlennek gondolom, ami történt.
Nem tudom, van-e értelme visszamenőleg értelmet keresni az események alakulásában, blődnek és nagyon amatőrnek érzem az "ennek így kellett történnie" pszichologizáló klisét, mégis igaz, hogy az a fajta szeretet, ami nagyon sokat jelent, majdhogynem -- elnézést az elcsépelt szóért: -- tanításként, de mindenképpen egy hatalmas, jól észrevehető leckeként (és persze, pótlékként, helyettesítőként) jelentkezett az életünkben 2018. nyarán egy éhező, gazdátlan, az életéért küzdő kóbor macska képében.
R. örökbe fogadása és az addig tartó időszak azt mutatta meg számomra, hogy a szeretet nem kín, rettegés, kódolvasó tanfolyam vagy teperés a másik kegyeiért (jó, tudom, éppen a macskák esetében hajlandóak vagyunk olykor lemenni, öö, kutyába...), hanem bizalom, melegség, otthonosság, folytonos jelenlét, törődés, feltétlen elfogadás, és nem utolsósorban: jókedv és humor. Az állat egyúttal, mint jól tudjuk, x-edik gyerek, akiért lehet rajongani, és ez az átcsatornázási lehetőség szerintem nekem eléggé jót tesz, magyarul: folyamatosan van kit ajnároznom, aki ezt el is viseli.
 |
| a forró nyári nap, amikor R. magát uborkának képzelve hűsölt a levelek alatt |
Érdekes az említett blogbejegyzés -- az egészen mélyenszántó intertextuális utalásai mellett -- azért is, mert én ott, akkor, a fájdalomtól a földön fetrengve megsejtettem valamit az élmény univerzális jellegéből, és amiatt, hogy totálisan elegem lett a méltatlan helyzetekből, amelyek végre egésszé álltak össze, elkezdtem meglátni, hogy hol hibázom el az emberi kapcsolataimat.
Nos, akkor -- 1-2-3-4 -- csapjunk a húrok közé, hallgassuk hozzá a YouTube egyik legfényesebb tehetségét, és zárjuk le a témát egyszer és mindörökre.
Annak, aki még mindig itt van, kötelezően meghallgatandó: Somebody Else's Guy
Miért ezt a dalt választottam?
Mert Julia csodálatos játéka mellett tökéletesen mutatja be azt az alapélményt, amikor -- félig-meddig önhibádon kívül -- belezúgtál valakibe/valamibe, és minden külső körülmény, ellentétes üzenet, jelzés és figyelmeztetés ellenére
nem tudsz leszállni a fantáziatörténetedről.
Az illető/az ingatlan már valaki másé, de te egy másik filmet nézel: azt, amelyikben a tiéd, mert először úgy tűnt, hogy...
A te filmedben, mint a mesében, együtt vagytok. És az elképzeléseid szerint csak vele tudnál igazán kiteljesedni.
You're hooked up. Rákattantál.
Az egyik kedvenc idézetem szerint
"Idealizing is a veneer of pretty glitter,"
azaz, az idealizálás nem más, mint egy szép, csillámos lakkréteg, és mint ilyen, illúzió -- akár házakról, akár személyekről van szó. A személyes problémám az, hogy az eszemmel értem, micsoda butaság idealizálni valakit, aki nyilvánvalóan nem lehet más, mint egy másik, gyarló ember, a bennem élő szeretetéhes, önbizalomhiányos gyermek viszont rossz automatizmusokkal gyakran a másik félhez képest alacsonyabbra helyezi saját szükségleteit, amikor konkrét helyzet van, és ezzel elrontja, félreviszi az egészséges kapcsolat lehetőségét, inkább kitalál helyette egy másik, nem létezőt -- és abba ringatja magát.
Számtalanszor tapasztaltam, hogy milyen kiábrándulni valakiből, csak az a gond, hogy általában az, akiben csalódtam, nem kérte, hogy rajongjak érte vagy kivételesnek tartsam (az ingatlanokról nem is beszélve...), és saját magam számára is végtelenül idegesítő, hogy mindig ugyanaz (volt) a forgatókönyv.
Az én interpretációmban ez úgy hangzik, hogy vigyázat: egyszer az idealizált sztár le fog jönni a színpadról (piedesztálról), és akkor ki fog derülni, hogy... alacsonyabb nálad. (Oké, belátom, ez gonosz megjegyzés volt. Igen, a valóságalapja miatt. :P)
Azt is tudom, hogy eléggé creepy érzés a befogadó oldalon állni, és azt érezni, hogy basszus, te nem is tettél semmit, tkp. (majdnem) vétlen vagy, és mégis csillogó szemek követnek mindenhová (egészen a social media stalking fázis eléréséig akár); tudom, milyen felismerni, hogy valaki rád akadt.
Tanulnom kellett és kell még, hogy ne szúrjam ki ezer közül csalhatatlan mértani pontossággal azt a házat, azt az embert, azt a bármit, ami/aki ilyen vagy olyan okból elérhetetlen.
De miért alakul ki ez a viszonyulás, és mit lehet tenni ellene? Erről próbálok majd írni a zárórészben.
Ha valaki tud rezonálni az elhangzottakkal, kérem, hogy írja le a tapasztalatait kommentben.
Nem pontosan ugyanez, de nekem is van elengedős/megalkuvós (?) sztorim.
VálaszTörlésMég a diploma megszerzése után, Londonba akartam menni, pár évre. A férjem csak és kizárólag a saját szakmánkban akart elhelyezkedni, nincs kompromisszum. 1,5 évig próbáltunk állást találni, pont jött a válság, nem jött össze. Egyszer hajszál híján, de mégsem. Itthon maradtunk. Évekig nem tudtam ezt elengedni, gyötrődtem. Milliószor elképzeltem, mi lett volna. Sajnos, a családnak és néhány barátnak elmondtuk a tervet az elején, ÉVEKIG kérdezték, mikor költözünk ki, hiába mondtuk, h sztornó. Két gyerekkel később, agglomerációba költözve engedtem el, mert úgy éreztem, a helyemen vagyok. És elfogadtam, h ez az út kellett hozzá. A puffogások, a kudarc, a félreértések.
(De nekem nagy tanulság, hogy nagy terveket csak akkor mondok el szélesebb körben, ha már nem terv, hanem valóság.)
Vic,
Törlésnagyon fontos történet, és szerintem az is benne van, hogy amikor elképzeljük, milyen lenne külföldön/máshol élni, hajlamosak vagyunk elhessegetni a kellemetlen gondolatokat, például a honvágy kérdését: azt, hogy az álom megvalósulásával kiesnének az itthon töltött évek. A dolgok természete szerint a mardosó honvágyat pedig csak akkor lehet érezni, amikor az ember már benne van az új helyzetben, addig aligha.
Azt vettem észre, hogy a fő hiba -- az én esetemben! -- mindig az volt, hogy túl hamar kezdtem el kötődni egy ötlethez, egy emberhez, egy házhoz, utóbbihoz már kb. az ingatlan.com-on... :) -- akkor, amikor még sehol sem tartott a megvalósulás, és ebben a viszonyban borítékolva volt a hatalmas, traumatikus csalódás.
Milyen jó, hogy a nektek való helyen élhettek, nagyon örülök, hogy bevált. :)
Amikor vagy 30évig vidéken laktam, mutogattam a pesti házakat az egyetemista gyerekeimnek: ott szeretnék egyszer élni, nézzétek azt az erkélyt! A Dobrumbával szemben, a Madách téren, bárhol…néha szóltak, hogy tudják, látják ők is…
VálaszTörlésNéhány napja az unokámat vittük a játszótérre , a Hunyadi úton lelkesen kalauzolt a fiam, nézd, milyen érdekes ez a ház! meg az is!😉🤔🙃
Ő is átitatódott a házak szeretetével. :)
TörlésVicces módon, amint az ember huzamosabb ideig nem a nagyvárosban van, elkezdenek nagyon felértékelődni az ottani előnyök. Még soha nem vezettem át annyira párás szemmel egyik budapesti hídon sem, mint amikor a legutóbb hetekig nem láttam a fővárost.
Egyébként az építészet iránti rajongásomat feltett szándékom átplántálni a gyerekekbe -- amennyire ezt engedik, persze.
Thanks for taking the time to create such a helpful blog
VálaszTörlésVannak házak is, de emberek is, akiket valamiért hozzám tartozónak éreztem és egészen sok kínlódás ellenére is sokáig kitartottam a teljesen téves elképzelésem mellett, a mostani házam kényszerből lett és nagyon küzdök vele, nem is tudom, mi lenne a jó megoldás, de nagyon várom a bejegyzésed folytatását, gondolatébresztő témát vetettél fel és úgy érzem, nagyon őszintén írtál róla, köszönöm!
VálaszTörlésÉn is köszönöm a hozzászólást, hamarosan megírom a befejező részt (a szerkezete megvan, de mindig sok-sok óra nagyjából pontosan megfogalmazni).
Törlés