Ugrás a fő tartalomra

Mielőtt fagy

Ma délelőtt közel három órán át konyhabútort takarítottunk (és még nincsen kész), délután hat km-t sétáltam, és most maximum arra lennék képes, hogy befessem a hajam, de jó lesz az holnap reggel is, úgyhogy írok inkább.

Tegnap bringáztam és pingpongoztunk. Itt szeretném megköszönni H-nak, hogy mielőtt egészen kivételesen bravúros játékkal megnyertem az utolsó két meccset, csak négyszer győzött le zsinórban, illetve, hogy fotózta azokat a dolgokat, amiket kértem, amikor megint nem volt tárhelyem.

...mint például ezt az ajándékba kapott, nagyon-nagyon finom hokkaido tököt

A helyére került a madáritató. Már akkor is láttam, hogy nagyon jó lesz, amikor még csak a darabjait hoztuk el, de minden várakozásomat felülmúlta, annyira szép lett. Az a terv, hogy téglából rakott járda vezet majd be odáig, ahol áll. Amikor a ködös november olyan deprimáló lesz, mint a Hungária körút egy átlagos hétköznap reggel, nagyon sok erőt fog adni, hogy ilyen csodás dolgok várnak a háznál.

A korral egy csomó érdekes jelenség jár együtt: nem lehet lustálkodni, hanem tudatosan kell sportolni/mozogni, vége annak, hogy büntetlenül lehessen enni mindenfélét -- ez nekem nagyon furcsa, mert sosem tartoztam a salátacsipegető/kalóriaszámláló nők közé (no offense). Az is bekövetkezett, hogy sokkal jobban szeretem az őszt, mint fiatalabb koromban, és fontos lett az a környék, ahol felnőttem. A ház pedig... de azt úgyis tudjátok.





Megjegyzések

  1. Egy HÁZ maga csoda. S tényleg erőt, örömöt és boldogságot ad.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Így van, köszönöm a megfogalmazást, Holdgyöngy!

      Törlés
  2. ... mindent leírtál röviden arról, ahogy változunk az idő múltával, mi nőőők... :) én is kb. így élem meg. Furcsa "tudatosnak" lenni, nehéz is... és kicsit más ad örömöt, igen. A hokkaido tök meg egy csoda, mi nagyon szeretjük, idén egészen sok termett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Krikszi, örülök, hogy te is így gondolkodsz ezekről a témákról. :)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má